A vadon gyermekei, avagy hogyan éld túl a családi nyaralást!

Kamaszkoromban minden nyáron két hétig sátoroztunk a hegyekben. Volt egy telkünk az erdő szélén, végében egy patakkal, ami apám szerint folyóparti birtok, anyám szerint meg egy darab föld a szikkasztóárok mellett.

Az indulás előtti napon apám kora hajnalban a garázsban téblábolt, hogy minden lomot bepasszírozzon a Trabantba – sátor, pokrócok, bozótvágó kés, meg egy láda krumpli, mert ki tudja, mi vár ránk a megyehatáron túl, ahol a szomszéd Lajos bá szerint rég kihalt a civilizáció. Mindig csak a legfontosabb dolgok maradtak otthon, amelyeket apám gondosan külön válogatott, hogy szem előtt legyen.

Anyám közben gyorsan összedobott egy kis útravalót: fasírtot meg rántott húst, tényleg csak annyit, amennyi szerinte pont elég a túléléshez. Ez nagyjából fedezte egy teljes vietnámi falu élelmiszer szükségletét úgy két-három hétre. Este apám még lemosta a kocsit, aztán hajnal ötkor indulás, hogy elkerüljük a forgalmat meg a hőgutát.

Virradatkor félkómában és szakadó esőben vánszorogtunk le a hatodikról a további legszükségesebb pakkokat magunkra aggatva. A hátsó ülésekre felstócolt dunyha- és pokrócrakás bármelyik falusi múzeum tisztaszobáját megszégyenítette volna. Pont annyival emelte meg az ülésmagasságot, hogy a fejem csak nyolcvan fokban félrebillentve férjen be a kocsiba. Elindultunk. Volna. De a járgány megadta magát az első kilométeren.

Apám kiszállt, felnyitotta a motorháztetőt, és hosszasan töprengett, hogy mégis mit kéne néznie. Hamar rájött, hogy ítéletnapig is bámulhatja, akkor sem történik semmi, így inkább leszedte a tetőcsomagtartóról a kempingbiciklit és belevágott új küldetésébe, hogy legédesebb álmából verje fel a békésen szunyókáló autószerelőt. Eközben anyám csendben, ám annál nagyobb átéléssel szórta a szitkokat, én meg kihajtogattam a testem a kocsiból, és egyenesbe hoztam a nyakamat, ami addigra egy origami darut formázva applikálódott az utastér plafonjába.

Két órával később apám diadalittasan gurult be a célba a kempingbiciklin, mögötte a legkevésbé sem lelkes autószerelővel, aki láhatóan már az első pillanatban pokolba kívánta az egész famíliát, ideértve anyámat, apámat, húgomat és engem: a száznyolcvan centis családi yetit. Meg persze a kutyát. „Hű, mekkora állat!” – bukott ki belőle, mikor meglátott, aztán anyám eltorzult arckifejezését látva sietve hozzátette: „de a kutya egész kedvesnek tűnik”. Apám úgy tett, mintha semmit nem hallott volna.

Szükségünk volt a szerelőre, így nem rúgtam ki a fogait, bár erős volt a kísértés. Ehelyett inkább örömujjongásba kezdtem, végig tapsoltam és énekeltem neki, amíg dolgozott, hogy motiváljam. Ez mentálisan doppingolta, bár közben végig úgy pislogott rám a gonosz szemeivel, mintha az imént tettem volna el láb alól az egész családját. Anyám búcsúzóul csomagolt neki néhány megmeredt rántotthúst, meg fasírtot, persze csak a kutya által előzetesen tesztelt darabokat. A nők soha nem felejtenek.

Végre elindultunk. Még nem hagytuk el a Szolnok táblát, mikor a kutya jelzett, hogy hánynia kell. Aztán tesóm is jelzett, de ő későn. A tábla utáni szakaszon egész jól haladtunk a lehányt kutyával, egészen addig, amíg egy csapat feldühödött gazdába nem botlottunk, akik traktorokkal és kombájnokkal torlaszolták el az Eger felé vezető egyetlen utat, ezzel nyomatékosítva a Kormány gazdaságpolitikai intézkedéseivel szemben érzett nemtetszésüket.

Délután háromkor végre megérkeztünk a célhoz, és nekiálltunk felverni a sátrakat. Két baráti család is csatlakozott, akik a nap hátralevő részét aktív ivászattal töltötték, miközben anyám bográcsban főzött, apám meg szimultán próbált sátrat állítani és fát hasogatni.

Apám fontosnak tartotta, hogy mindenre megtanítson, ami szerinte elengedhetetlen egy huszadik századi leánygyermek boldogulásához. Megtanított például tüzet rakni. A tűzoltók viszonylag gyorsan kiértek. Átadta a gombákkal kapcsolatos szaktudását. Vargányát és rókagombát szedtünk. Apám szerint. Anyám addig tiltakozott a zsákmány elfogyasztása ellen, amíg végül el nem húztunk vele a piacra. A gombaszakértő riadt tekintete egy életre a retinámba égett, és máig kísért holdfényes éjszakákon.

A barátaink másnap is folytatták az italozást, míg apám a patak partjának ganajozásával volt elfoglalva. Az éjszaka folyamán elért bennünket egy markáns hidegfront, ami kisebb tornádó formájában csapott le a térségre. Két sátornak letépte a tetejét, amit apám – a magyar Bear Grylls – nylonnal pótolt, így csak félig áztunk be. Barátaink csapot-papot és bennünket hátrahagyva menekültek a helyi panzióba. Mi természetesen maradtunk.

A sátorponyva és apám kókányolt nylonja kiváló panorámát biztosított a vihar fényeffektjeinek tanulmányozásához. Könyörögtem, hogy menjünk mi is a többiek után, mert nem akarok sokszáz éves, viharkár sújtotta fenyőerdőben éjszakázni tíz méterre a tomboló pataktól. Aztán nem könyörögtem tovább, mert elvitte a hidat az ár. Csak mi maradtunk, meg a vadon.

Apám meg volt róla győződve, hogy csupán futó záporról van szó. Nyolc napig esett folyamatosan. A kilencedik napon végre összeszedtük a szétázott sátrakat – a sajátunkat, meg azokat is, amit a barátaink fejvesztett menekülésük során hátrahagytak, és elindultunk haza.

Következő évben újra nekivágtunk és még vagy húsz éven át próbáltuk összehozni a tökéletes családi nyaralást.  Minden esztendő izgalmasabbnál izgalmasabb ökológiai- vagy természeti csapásokat tartogatott számunkra, mégis szeretettel gondolok vissza azokra az évekre, mert tudom, hogy ez volt a legtöbb, amit a szüleim adhattak nekünk, és a világért sem cserélném el semmilyen tengerparti nyaralásra. Ja igen, a szüleimnek szerencsére van humorérzéke.