Az a nyavalyás várkút

Az igazat megvallva, fogalmam sincs, mi történt az elmúlt ötszáz esztendőben. Egyvalamit állíthatok teljes bizonyossággal: nem én akartam ezt az egészet. Ha rajtam áll, ma is derék magyar módjára aprítom a pogányt, bízva abban, ha elég serényen csapkodok, egyszer eltakarodik a vár alól. Nem így esett. Egyáltalán nem így. Pedig olyan szépen indult minden. Szent Mihály havának harmadik napját írtuk az Úr 1552-dik esztendejében. Jómagam azon tűnődtem, vajon a bal lábam alatt nyöszörgő janicsár feje megfelelő támaszt nyújt-e egy jól irányzott végső csapásra, mikor a csatamező minden írott és íratlan szabályát meghazudtolva, eltűnt a talpam alól a talaj. A várkút káváján találtam magam, s egyensúlyát vesztett, kövérre hízott kappan kecsességével zuhantam alá a mélybe.

Utolsó emlékem szerint cifra átkot szórtam a török fejére. „Az Íz rágjon meg!” – vetettem oda, amivel minden jel szerint megidéztem az alsó világ összes förtelmét. Az Íz – mert hogy nyilvánvalóan ő volt a tettes – kitörő derűvel szemlélte, hogyan hullok a tetejetlen fa alsó világába, ahol kígyók, békák, rontó démonok, és egyéb huncut bajkeverő szerzetek tanyáznak. Az ember azt gondolná, egy tisztességes kút mélyén víz várja. Engem nem az várt.

Az a nyavalyás várkút ugyanis – meggondolva magát – egy szempillantás alatt köpött ki magából. De nem ám vissza a csatamezőre. Nem. Egyenesen a Vártemplom előtti tér kőburkolatára. Az Íz röhögött a markába. A fenével, frásszal, nyavalyával és a gutával karöltve. Ekkor szembesültem azzal, hogy a fogaim száma már nem azonos a korábbival. És azzal is, hogy a köröttem ácsorgók nem készülnek semmiféle ostromra.  Kardom még mindig a kezem ügyében volt, s ebből két dologra következtettem. Az egyik, hogy még élek. A másik meg, hogy ez az állapot nem biztos, hogy sokáig fennmarad.

– Király a jelmezed, haver! – vigyorgott rám egy suhanc. Csillogó, lapos pajzsot tartott elém. A képmásom tükröződött benne.

– Király?! – sziszegtem a fogaim között, amiből egy ugye már nem volt meg. –  Ha a néhai Szapolyaira célzol, barátom, akkor közlöm, hogy ő már por és hamu. Ha pedig Ferdinánd urunkra gondolsz, és kétely gyötri az elmédet, állj elém, s igazolom annak hitelét pengével és puskacsővel!

A suhanc tovább vigyorgott, ami több szempontból is aggasztó volt. Egy ostrom közepén ritkán mosolyognak az emberek. Ha mégis, az többnyire azt jelenti, hogy vagy részegek, vagy megőrültek. Ezek viszont józanok voltak, s pimaszul bámultak. Közben kis, lapos, csillogó pajzsokat szorongattak, melyek sem vágást nem állnak, sem szúrást nem fognak. Harcedzett tekintetem felismerte a Tisza és a Zagyva folyamát. Utóbbi medrét elmúlt esztendőben ásták ki a jobbágyok. Szolnok földjén állok hát! Ám a várost pokoli bűbáj sújtotta. Se vár, se ostrom. Csak egy különös bástya, s köröttem temérdek várnép, akik céltalanul ténferegtek.

Ekkor pillantottam meg a zászlókat: Szolnok város 950 éves. Stratégiai visszavonulást rendeltem el egy közeli pad irányába. Az időutazás, akár tervezi az ember, akár nem, meggyötri az idegeket. Jobbnak láttam nem felfedni, hogy én volnék Nyáry Lőrinc, Szolnok várkapitánya. Mert ha nem hisznek nekem, javasasszonyhoz rángatnak. Ha meg hisznek, még az is megeshet, hogy hóhér kezére adnak. Márpedig nem tudtam, hogy a város továbbra is foglalkoztat-e ilyen szakembert.

Ismerős illat kúszott az orromba. Nem lőpor és nem izzadt janicsárok bűze. Annál sokkal nemesebb. Bor. És egy magyar vitéz – legyen a régi időben, akár a jövendőben – először iszik egyet. A többi meg jön magától. Szemem megakadt az egyik épületen. Nem mondom, hogy szépsége vetekedett a hajdani palotákéval, de legalább állott. Kapujára különös feliratot szegeltek. Mi a búbánatos pokol az a látogatóközpont? S mért nem vésték rá egyszerűen, hogy fogadó? Belöktem az ajtót, s készültem a megszokott fogadtatásra: részeg katonák duhaj lármájára, a fogadósné öblös kacajára, midőn egy bátor vitéz a hátsójára csap. Ám odabenn csönd honolt. Soványka asszonyság ült az asztalnál. Előtte sátáni masina világolt, kattogott, s néha vinnyogott is – boszorkányság!

– Szolgálatára, asszonyság! – köszörültem meg a torkomat és illedelmesen meghajoltam. – Ez volna a fogadó?

– Látogatóközpont – csattant fel amaz, s végigmért. Láttam ám rajta, hogy a véráztatta vitézi öltözék s az ódon páncél immár nem a legdivatosabb viselet e vidéken.

– Ahogy sejtettem! Tehát csárda! – kurjantottam örömömben. – Akkor hát egy kupa bort, egy jó adag füstölt szalonnát, s egy takaros szobát kérnék éjszakára.

– Urambocsá, de ez egy információs központ! – emelte meg a szemöldökét.

– Akkor hát informáljon! – biccentettem. – Ki az Öregisten verte szét a váramat, miért nyüzsög itt ennyi cifra öltözetű nép, s ugyan miért bámul mindenki kis, parázsló dobozt a kezében?

A fehérnép megforgatta a szemeit. Először jobbról balra, majd az ellenkező irányba.

– Kezdjük az elején. A vár romjait részben feltárták, részben beépítették. A törököt 1685-ben kiűzték, az osztrákok jöttek helyettük, közben a magyarok harcoltak kicsit egymással, tudja, turáni átok, meg ilyesmi, aztán jöttek a németek, majd a szovjetek, aztán elmentek, aztán most EU van.

– Ezek mind török fajták?

– Nem. Ezek csak úgy… jöttek-mentek. Mi vagyunk a török fajták. Kipcsakok. Állítólag.

Bólintottam. A némber bizonyosan megháborodott.

– Hát a várőrség? Hány vitéz védi a falakat?

– Az nincs. Rendőrség van.

– Az meg micsoda?

– Olyanok, mint a katonák, csak nem katonák.

– Értem. Vagy talán mégsem. S ki most pasa?

– Az sincs. Ispán van.

– Akkor ki a várkapitány?

– Ákos… – visította. – Egy újabb elmebeteg.

Egy férfi tűnt fel nem sokkal később. Szürke nadrág, fekete felöltő, kardnak se híre, se hamva. De nem is vala szüksége fegyverre. Ha az ember oly mód méri lépteit, hogy a legvaskosabb alakok is sietve ugranak félre előle, az bizonyára nem szorul penge oltalmára.

– Ákos vagyok, Kovács. Ügyvezető – nyújtotta felém a jobbját.

– Nézze, jóember, nekem nem a kováccsal van dolgom, hanem a kapitánnyal!

– Tudom, ki maga – fúrta tekintetét a szemembe. – Nevezhet kapitánynak is, ha attól jobban alszik.

Intett, hogy kövessem. Tágas terembe léptünk, melyben üvegdobozok állottak. Saját ábrázatomat kerestem. Szobrot, festményt vagy legalább egy árva kéziratot, melyen a nevem díszeleg. De semmi. Csak egy vörösmárvány sírkő a terem sarkában, rajta egy név, ami ismerősen csengett. Pálóci Imre lovászmester. A lovászról volt emlékezet, rólam nem. Ez bizony rosszul esett.

– Szóval… tudja, ki vagyok? – fordultam a kovács felé. – Akkor miért nincs itt rólam semmi?

– Tudom – bólintott. – És azt is tudom, mi történik holnap, szeptember negyedikén. Hajnalban meglóg az idegen zsoldosokkal, a várat meg szépen otthagyja a töröknek.

Nem vagyok káromkodós fajta. De ha az ember közel ötszáz esztendőt ugrik előre az időben, s kiderül, hogy mindaz, amiért harcolt, egy rakás semmivé lett, az bizony magával hoz egy-két cifra nyelvbotlást.

– Vagyis… elmenekülök?

– Úgy van.

– És ezt mindenki így tudja?

– Történelmi tény. Gárdonyi is megírta az Egri csillagokban. „Nem adjuk meg a várat! Nem vagyunk zsoldosok! Nem vagyunk szolnokiak!” Mindegy, úgysem tudja, ki az.

– Bitang áruló lettem!

A kovács a padozatot bámulta. Nem kívánt vitába szállni egy időutazóval.

– Vissza kell mennem – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Vissza… hova?

– A múltba. Megváltoztatni a történelmet. Harcolni fogok!

– Értem – pislogott. – És ezt mégis, hogy tervezi?

– Nyilván nem gyalog! Majd a táltos megmondja, miként intézzem az efféle ügyet. Minden valamirevaló városban akad boszorkány, jövendőmondó meg táltos. Vigyen hozzá, de tüstént!

Végigvezetett a várfolyosón. A szoba levegője, ahol végül kikötöttünk, igen friss volt. Akár egy ötszázéves áruló sírkamrája. Poros könyvek sorakoztak a polcokon, az asztalon gyanús kacatok hevertek. Olyasfélék, amiket épeszű ember vagy eléget, vagy elásat a jobbágyaival a szemetesgödrökbe, hogy ne csúfítsák feleslegesen a látképet.

– Robi! – fordult a kovács egy korosabb férfi felé, aki okulárét viselt, s kezében egy darab csonttal hadonászott. – Van itt valaki… időutazó. Állítólag.

A férfi – aki külleme alapján táltosféle lehetett – rám nézett, aztán a csontjára, majd újra rám.

– Róbert. Kertész. Doktor. Örvendek. Melyik korszakból érkezett?

– A sajátomból! – csaptam az asztalra. – Ez már mindennek a teteje! Várkapitány helyett a kovács kísérget, táltos helyett meg felcserhez visznek, aki a kertmívelő is egyben!

– Értem, értem… És mondja, vannak emlékei az időugrásról? Valami téridő-anomália? Fekete lyuk?

– Várkút – vágtam rá. – És szeretnék visszajutni.

– Hohó! – vakargatta a szakállát. – Ez érdekes. Régészeti szempontból különösen. Hozok is egy teát.

– Nem kell tea! – csaptam megint az asztalra. – A várkút áll még?

A kertészdoktor megvonta a vállát.

– Áll, bár most egy dzsámi van fölötte.

Gyalázat! A török még a kutat is elvitte. Miből öntözi a gyógyfüveit szerencsétlen flótás?

– Ha tényleg vissza akar menni, akkor ott kell próbálkoznia. A tudomány szerint ez persze lehetetlen.

Felálltam, és ismét az asztalra csaptam. Az asztal már kezdett hozzászokni. Ezzel jeleztem, hogy a diskurzus részemről véget ért, a kovács és a kertész is mehetnek dolgukra.

– Akkor irány a dzsámi! Mert ha a történelem árulóként tartja számon Nyáry Lőrinc kapitányt, akkor az hazugságokra épít, vagy… valóban helyre kell hoznom, amit tettem!

Az Íz ma is jókedvében találtatott, mert a kút visszafelé is működött. Minden úgy történt, ahogyan azt a kovács megjövendölte.

A török, aki eddig türelmesen várakozott, hajnalban ágyúlövéssel jelentette be látogatási szándékát. Mivel nem érkezett válasz – embereim nagyobbik fele ugyanis már a Tisza túlpartján kevergette reggeli kásáját –, úgy ítélték, ideje belépni. Sajnálatos módon nem számoltak a magyar ágyúkkal, melyek némi várakozás után elszántan kezdték záporozni a vasat. Nem kellett sok idő, hogy a vár udvarán személyesen is bemutatkozzunk egymásnak. Pekry Gáborral és a maradék ötven vitézemmel úgy döntöttünk, ha a vendégek ekkora lelkesedéssel érkeztek, illő módon fogadjuk őket. A küzdelem heves volt. Vérrel és verejtékkel áztatott, ám beláttam, hogy a puszta lelkesedés nem pótolja a szökött zsoldosok erejét. Egyenként hullottak el bajtársaim, mígnem magam is földre kerültem. Igaz, nem önszántamból. Innen Konstantinápoly felé vettem az irányt, és hamarosan a Héttorony híres vendégszeretetét élveztem.

Egy török tiszt próbált beszédbe elegyedni velem. Gondoltam, kémkedik. Ezért rendkívül szívélyesen közöltem vele, hogy menjen a pokolba. Másnap visszajött. Újra faggatott. Továbbra is udvariasan küldtem el a megfelelő helyre. Harmadnap elárulta: magyar származású, s neve Regőczi Huszár Imre. Együtt terveztük meg a szökést. Pénzt, hamis papírokat szereztünk, majd egy velencei hajón tovatűntünk. Imre visszakeresztelkedett, s én hálából nekiadtam egy falut. Már-már kezdtem elhinni, hogy megmenekültem, midőn jó magyar szokás szerint vizsgálat indult ellenem. Hogyan veszíthettem el a szolnoki várat?

A győri káptalan végül 1555-ben tisztázott a vádak alól. Életem harmincnyolcadik esztendejére így kerekedett hát ki a históriám.