Hogyan tüntessünk el egy tetemet?

Bizonyára mindenkivel előfordult már, hogy tetemet talált a bejárati ajtó előtt vagy a kertben.

A bejárati ajtót még értem is: önzetlen szeretete jeléül hordja oda a macska, hogy ne éhezzen az életre alkalmatlan gazdája. De mivel Micike évek óta a Macskavalhallában kergeti a pillangókat, meglepett a kertben előforduló kisállatmaradványok gyakorisága feltételezve, hogy senki nem küldött rontást a környékre.

Mégis hogyan kerül egy tetem a kert közepére?

A legutóbbi nyár végén érkezett.

Mikor viszik a szemetet?

Szerda reggel.

Mikor jönnek a dögök?

Szerda délután.

Milyen hónap volt?

Augusztus. Pusztulat kánikula.

A patkány szépen becsomagolva ment a kukába, ám azzal nem számoltam, hogy kétnapos intenzív wellness kezelés után oszlásnak indul a 40 fokban, és a kukazsákban újszülött nyüvek százai kezdik meg izgalmakkal teli, eseménydús életüket.

Semmi gond, ezért vannak az embernek barátai. Néhány telefon után rá kellett jöjjek, hogy ez reménytelen próbálkozás. Az egyik tanácstalan, a másik tíz perce fogadta el a NASA visszautasíthatatlan ajánlatát és épp a Mars felé tart, de természetesen visszafordulna, ha tehetné, de már pont levált a hajtómű, hiszen tudom, hogy megy ez. A harmadik hajat mos, a negyedik meg épp az Intersparban szerzi be a család élelmiszertartalékait atomháború esetére úgy, mint ásványvíz meg virsli.

Na jó, majd a gyerekek kitalálnak valamit. Mondom nekik, hogy van egy tetemünk, ami már oszlik. Rohantak is le kezükben a telefonjukkal, hogy élő adásban bréking nyúz keretében számoljanak be a közösségi média több csatornáján arról, hogy nálunk horror van, vér folyik meg oszló hullák vannak a kertben.

Nincs más lehetőségem, akkor hívom apámat. Vörös riasztás.

– Hello Apa! El kéne valamit ásni a kertben. –

–  Mi van?

–  Mondom, el kéne valamit ásni a kertben!

–  Málnát ültetsz? (Azt, persze…)

–  Nem, Apa! Egy hulláról van szó.

Csend, megszakad a vonal.

2 perccel a hívás után: apám magához tér és elmondja anyámnak, hogy megöltem valakit.

3 perccel a hívás után: anyám is fejét fogja és jár az agya.

5 perccel a hívás után: anyám utasítja apámat, hogy tisztítsa meg a helyszínt és tüntesse el a nyomokat. Rendszeresen nézi a CSI-t, úgyhogy tudja, hogy mennek ezek a dolgok.

6 perccel a hívás után: apám intenzíven tiltakozik.

6 és fél perccel a hívás után: anyám közli apámmal, hogy ugyan mindketten tudják, hogy nem vagyok normális, és hogy ezt természetesen apai ágról örököltem, meg biztos sokat dolgoztam mostanában, és hogy nehéz hónapokon vagyok túl, de az is lehet, hogy éppen menstruálok, vagy mind a négy tényező összejátszik, úgyhogy tulajdonképpen nem is olyan meglepő, sőt szinte természetes, hogy kinyírtam valakit.

8 perccel a hívás után: apám megmakacsolja magát és felajánlja, hogy inkább lemegy a garázsba szöszmötölni.

8 és fél perccel a hívás után: anyám halál nyugodtan kiadja a parancsot apámnak, hogy emelje fel a seggét, mert bevetésre megy. Most.

Tíz perc múlva csörgött a telefonom. Apám hívott. Nem érdeklődött a részletekről, csak annyit kérdezett, hogy van-e ásóm meg hypóm otthon. Majd halkan hozzátette, hogy a sas felszállt a fészkéből. Fénykorában felderítő ejtőernyős volt a seregben, ott ragadt rá valami.

Nemsokára meg is érkezett teljes vegyvédelmi felszerelésben: sötét kezeslábas, fejére húzott fekete kapucnis kardigán, alatta baseball sapka, vasalt bakancs, vastag kesztyű, kezében a művelethez szükséges kezdőcsomag a következő összetevőkkel: gázolaj, gyufa, kukazsák, csákány és pogácsa, amit anyám rakott neki, hátha megéhezne. A kapun belépve felszólított, hogy kapcsoljam ki a mobiltelefonokat a tetthely 100 méteres körzetében, majd tájékoztatott, hogy az akció fedőneve Kobla. Mert fedőnév az mindig kell.

Nem tudom, hányszor csinált már ilyet. Nem is akarom tudni. De az biztos, hogy egy családi nyaralás alkalmával egyszer arra ébredtem, hogy ásóval darabokra vágott egy, a táborunk körül ólálkodó (szerinte) kígyót. Patkánytetem elásva, probléma megoldva.

Következő héten persze ismét új döggel lettem gazdagabb: ennél az áldozatnál a halál beálltának időpontja szerda délután, 14.35 perc körül, amelyre a maradvány körül hemzsegő pondrócskák számából és a rovarok nemlétéből következtettem.

Itt azonban már úgy gondoltam, hogy a franc se akarja megint lejátszani a Koblát, inkább használom a józan eszem, végtére is nő vagyok. Nem a puszta közepén élek, simán átdobhatom a tetemet valamelyik szomszédnak.

Megvártam míg leszállt az éj, mikoris a telefonom bekapcsolt elemlámpa funkciójának pislákoló fénye mellett kilopakodtam az udvarra, kezemben egy darab uzsonnászacskóval. Még világosban körbejártam, és megjegyeztem a tetem hollétének pontos helyét, amelyet aztán gyerekjáték volt a sötétben beazonosítani. A kezemre húzott nylonzacskó segítségével finoman megfogtam az ex-rigó maradék lábacskáit, amelyet egy laza csuklómozdulattal átdobtam a kerítésen a madár többi részével együtt.

Már csak arra kellett figyelnem, hogy a nylonzacskót, vagy a telefont véletlenül se baszarintsam át a szomszédnak, mert nehezen hitte volna el, hogy a szuicid hajlamú rigó egy zacskó segítségével – amelyben korábban szalámis zsemléket tárolt – öngyilkosságot követett el, amelyet néhány társa mobiltelefon segítségével próbált rögzíteni, amelyet tőlem loptak.

Az aktuális dög ment hát a szomszédba, aki másnap reggel csodálkozva tette fel a kérdést magának: mégis hogyan került egy tetem a kert közepére?

És ugyanezt a kérdést másnap a következő szomszéd is feltette.

Úgy látszik, az élet vagy a halál örök körforgása már csak ilyen errefelé.