Ferkó és a büdös kutyák

Késő délutánra járt, mikor a doktor elhagyta a házat. Köhögés elleni kanalas orvosság kellett a szomszéd faluból, ott lévén csak patika. Böske asszony már hetek óta küzdött a nyavalyával. Nem használt se borogatás, se a kamillatea, sőt még a vajákos Birinyi Kata ráolvasása sem, pedig az vénségére mindenttudónak tartotta magát. Köhögött az asszony, mint az istenverése, s csak feküdt a kis vályogházban, a kemence jó meleg sutjában, hátha egyszer arra ébred: volt rontás, nincs rontás, minden visszatért a régi kerékvágásba.

– Átmenek én Ladányba, apó! – nézett Ferkó a meghajlott hátú édesapjára, aki megfázíthatta a derekát, mert felegyenesedni se bírt. Talán jóérzésből vállalkozott az útra, hogy kímélje az öreget, talán kalandvágyból, mert ilyen távolságnál már megengedték neki, hogy elvigye a „biciglit”. Előre örült, hogy hosszútávon is kipróbálhatja, mennyit tud a „váz alatt” tekerni.

– Tizenkettő vagyok, nyárra befejezem az oskolát. Megjárom én egykettőre. Apám addig csak vigyázza édesanyát!

Apó töprengett egy kicsit, járatta az eszét. Féltette a gyereket. Január volt, korán szállt le a sötétség. Ladány meg – akárhogy is vesszük – négy kilométer járóföld csak oda, még a két falut összekötő földúton is. De nem volt mit tenni. Böskének orvosság kellett, mert a végén még idő előtt elpatkol, aztán mi lesz a négy árvával. Meg aztán… nem tudott volna meglenni az asszony nélkül, aki húsz esztendeje volt társa jóban és rosszban. De inkább a rosszban, mert abból többet mért nekik a sors kegyetlen keze.   

A legmelegebb kabátot adta a fiára. Nagy volt ugyan, de legalább térdéig védte a fiatal, csenevész testet. Cipő is akadt. Nem a Ferkóé, mert az övét már csak a jóisten kegyelme tartotta össze. Az egyetlen, tűrhető állapotú cipőt szebb napokra tartogatták: templomba menni, lakodalomba. A megboldogult Pistáé volt, Böske fivéréé, aki örökségül hagyta nekik. Ugyan négy számmal volt nagyobb, mint ami a kisfiúnak szükségeltetett, de a két sor kapca duplán előnyösnek bizonyult: nemcsak melegítette a lábat, de a lábbeli légüres részeit is kitöltötte. Apó Ferkó fejébe nyomta a kucsmáját, anyja egyik meleg kendőjét meg a nyakába kötötte, így indította útnak.  

A nagy, férfivázas, rozzant kerékpár a darás ólban várta a tavaszt. A nyerget Ferkó még nem érte fel, túl magasan volt.  Így jó szokás szerint egyik vézna kis lábát átdugta a váz alatt, hogy így hajtsa a pedált. A másik pedált pedig a teljes testsúlyával nyomta lefelé. Leülni ugyan nem tudott, de tekerni igen.

A kormányba csimpaszkodva egyensúlyozott a hepehupás, göröngyösre fagyott úton. Mire elérte a Gulya-hidat, ami a Millér felett ívelt át, egészen belejött. A víz most békésen hömpölygött alatta, jéggel borítva be a partot, csak a folyócska közepén hancúrozott a jeges víz. Nem dühöngött, nem csapkodott dühösen, mint ahogyan tavasszal szokott. Mennyire félt átmenni rajta olyankor. Apó kísérte ekkor iskolába menet, s ő félve markolta a kezét, mert a dühöngő ár a híd régi kőpereméig csapkodott. De most minden fagyos volt, mozdulatlan és csendes.

Maga mögött hagyta a hidat, a kis, vízparti vályogházat és hamarosan elérte a köves utat, a falu főutcáját. Elhaladt a templom előtt. A templom. Itt keresztelték apót ötven esztendeje.  Csónakkal vitték a pap elé, olyan hatalmas víz volt. Akkor szakadt át Sülynél a Tiszagát, az ár meg nem ismert kegyelmet: a falu felé vette az irányt. Dühöngve szaladt lefelé, méteres vízzel árasztva el Besenyszögöt 1888 áprilisában.

A templomnál jobbra kanyarodott. Hamarosan újabb híd következett. Ez már nem volt olyan régi, mint a házuk melletti. Nem. Ez erős volt és vasgerendák tartották. Nem is félt rajta. Ha tovább megy egyenesen, haladhatott volna a kövesúton, de az nagy kerülő lett volna. A sülyi elágazástól messze még Ladány. Megvan az vagy tizenöt kilométer, a Nap meg lassan leszentült.

Levágott hát balra, ahol földek között megbúvó, régi út kanyargott Ladány felé. Nem mostani járás ez, nem is százéves, hanem olyan régi, mint maga a nép, aki itt élt. Szántók és legelők között visz, tanyák mellett, a Millér számos kis erének ölelésében kanyarog. Tavasszal, mikor a folyó kilép medréből, az út eltűnik a víz alatt, csak csónakkal lehet rajta végigmenni. Áradás után meg jó sok halat lehet fogni. De most nem volt kinn a gulya és nem érezte a nyári rét illatát. Csak a fagyos föld ropogott a kerekek alatt, sötétség ereszkedett lassan lefelé, s köd kezdte belepni a tájat.

Egy kis emelkedőhöz ért, nekiveselkedett a pedálnak. Templomdomb. Miska bácsi szerint az Árpádok idejében falu állott itt. Onnan a neve. Árpád nagy ember volt, ő vezette be a népét Magyarországba. Így mondták az oskolában. A folyókból kiemelkedő hát biztonságában szép, festett fakazettákkal díszített templom állt hajdanán, Hímesegyház. De hol van már az a kis földtemplom? Hol vannak az emberek, akik ide jártak? Por az már mind. Csak az öregek meséi őrzik a nyomait, meg a dűlő neve. Miska bácsi egyszer egy arany pecsétgyűrűt fordított ki az ekével szántás közben. Julianus gyűrűje, ezt vésték rá latin nyelven.

Az odaúton minden simán meg. Egyszer sem esett el, és csak néhányszor száll le a kerékpárról. A patikus házának ablakában pislákoló fény jelezte, hogy a háziak nem tértek még nyugovóra. Bekopogott.

Kisvártatva előkerült a patikus, s hamar kikeverte az orvosságot. Az üvegcsét a fiú kezébe nyomta, közben alaposan végigmérte. Rongyos nadrág, térdig érő, ócska nagykabát, kopott férfibakancs, s a nyaka köré hurkolt női kendő. Ferkó vörösre fagyott ujjai görcsösen szorongatták azt a néhány pengőt, amit apó dugott a zsebébe fizetség gyanánt.

– Az orvosság mellé egy pár kesztyű is jár ajándékba! – nyomta a gyerek kezébe az üveget, meg egy pár, meleg kesztyűt, amit saját kabátja zsebéből húzott elő. – Hanem azt mondd csak, kinek a fia vagy, s honnét gyöttél?

– A Hajdú Máté fia vagyok. És Besenyszögből.

– Na, Hajdúék Ferkója – bólogatott a patikus. – Üzenem édesanyádnak, hogy naponta háromszor vegyen be belőle egy nagy kanállal. Apádnak meg azt mondjad, hogy az orvosságért elég lesz egy köszönöm, ha legközelebb összefutunk a vásárban.

Ferkó gyalog indult visszafelé. Lakott helyen nem mert biciklire ülni, nehogy egy lovaskocsi elsodorja a sötétben. Lassan lépkedett, nézelődött, csodálva Ladány nagyobbacska házait. Mennyivel szebb falu ez, mint Besenyszög. És a templom! Ó, az de hatalmas, a tornya oly magasan tör az ég felé. És bolt is van. Meg patika.  

A falu határában óvatosabbra fogta lépteit. A nádassal, sással, kákával benőtt holtág felől nesz hallatszott. Nappal se jó erre járni, nemhogy éjjel. Eszébe jutottak a felnőttek titokzatos, szörnyülködő szavai. A Kesken Mari – azt suttogták – szerelmi bánatában vízbe ölte magát. Keresték eleget, de csak napok múltán bukkantak rá a hínárral körbefont, hideg testére. Egyesek szerint a szépleányok húzták le a mélybe. Mások szerint ő is vízidémonná változott, s azóta is a tó környékén kísért.

A gyermeki fantáziájában megelevenedő lényektől tartva megszaporázta lépteit. Mire a Besenyszög felé vezető földúthoz ért, már fekete sötétség borult a tájra. A köd vastag dunyhaként telepedett a határra, alig látott valamit. Se hold, se csillag nem ragyogott az égen, ami utat mutatott volna. Csak sejtette, hogy az árokszélén sötétlő bokrok mellett merre visz a göröngyös, fagyott földút.

Alig haladt egy kilométernyit, amikor hirtelen, a semmiből előugorva, két nagy kutya rohant felé. Zihálva csaholtak, fogukat csattogtatták, s már-már a lábát marták, mikor rémületében félrerántotta a kormányt. A következő pillanatban már a földön hevert, a kerékpár meg teljes súlyával ráborult. A szokatlan zajtól a dühödt kutyák egy pillanatra megtorpantak, de nem tágítottak.  

Ferkó felugrott, és a rozoga kerékpárt maga elé kapva próbált védekezni. Rémületében torkaszakadtából kiabált.

– Segítség! Segítség! Emberéletről van szó! Nem takarodsz! Nem takarodsz, te büdös kutya!

A hamis jószágok azonban csak akkor oldalogtak el morogva, amikor a távoli tanyáról halk pisszegés hallatszott. A gazda ugyanis – meghallva a kislegény kétségbeesett kiabálását –  kikászálódott a házból, hogy megnézze, miféle haramiát fogtak a derék ebek.  

A támadás után Ferkó nem mert felülni a kerékpárra. A rémülettől kimerülten, reszkető végtagokkal vonszolta magával a biciklit, gyalog téve meg a hazáig vezető utat. A többi tanya mellett lélegzetét visszfojtva, lábujjhegyen lopakodott, nehogy harapós fenevadak rontsanak rá. A koromfekete éjszakában, a jeges hidegben és irtózatos magányában arra vágyott, hogy végre ráforduljon a besenyszögi útra. Hogy a hídon átkelve meglássa a saját templomukat, aztán meg Millér-parti kisház pislákoló fényeit, ahol hazavárják.

Ekkor, mint a tündérmesében, a segítő jótündérek varázslataként apró, alig észrevehető, pislákoló fény derengett fel az út menti árok szélén. Petróleumlámpa fénye. S mögötte egy hajlott hátú alak lépkedett komótosan. Apó jött elé.

– Te vagy az, Ferkó? Hahó, hahó, Ferkó! Gyüvök elébed, ne félj!

A kövesút előtt találkoztak össze. Apó nem szólt sokat, csak annyit kérdezett: – Aztán féltél-e a sötétben? A lámpás remegő fényénél is látta, amit az aggódó szív már sejtett. Félve tapogatta végig fiát, de a könnyektől maszatos arc, a remegő ajkak és a félrecsúszott kendő mindent elárult.

– Csak nem azok a büdös, hamis kutyák támadtak rád? – simított végig a gyerek jéghideg arcán. Aztán felkapta a vézna kis testet, magához ölelte és felültette a kerékpár nyergébe. Úgy tolta hazáig.

A kanalas orvosságtól – vagy attól függetlenül – Böske asszony gyorsan felépült. S mikor újra a kemencepadkán ülve foltozta a ruhákat, és Ferkó a lába mellett guggolva farigcsált, büszkén, hálával és szeretettel nézett a fiára. Apó nem szólt sokat a történtekről, de amikor mások előtt szóba került a dolog, annyit dünnyögött a bajsza alatt: – Derék gyerök az én Ferkóm. Derék gyerök az.