Új ház vagy hoz, vagy visz…

Gyerekkoromban felénk még bevett gyakorlat volt, hogy az épülő ház falába áldozat gyanánt élőlényeket, illetve különböző tárgyakat helyeztek el, hogy a ház védelmet kapjon. Pedig nem Haitin nőttem fel, hanem egy kis alföldi faluban. Nem a középkorban voltam gyerek, és a családnevem sem Addams.

Jöjjön hát most is az időutazás, ami – úgy néz ki – lassan minden néprajzi témájú írásomban megjelenik.

A magyar hitvilágban számos olyan vonás van, ami a kereszténység előtt időkbe nyúlik vissza. Vallástörténeti síkon pedig egészen az őskorig utazhatunk. Matt J. Rossano evolúciós pszichológus elmélete szerint ekkor jelentek meg a rítusok és a sámánisztikus gyógyító szertartások, amelyek a felső-paleolitikum kezdetén (35 ezer év) kibővültek az ősök tiszteletével. Nagyjából ettől az időtől vannak jelen az emberi gondolkodásban az oppozíciók, melyek a világ népeinek nagy részénél megtalálhatóak: például a bal – jobb, kint – bent, jó – rossz, nappal – éjszaka, közel – távol, ismert – ismeretlen  ellentétpárok.

A ház emberi lakóhely. Ezzel szemben a  házon kívüli tér a szabadban a természetfeletti lények, halottak tartózkodási-, megjelenési helye, a rontás helye. Az átjáró a kint és bent, a távol és közel, a központ és periféria, ismert és ismeretlen, lakott és lakatlan, tulajdon és senkiföldje, a védett és veszélyes között a KÜSZÖB. Ez egyfajta dimenziókapu, ami akkor aktiválódik, ha rálép valaki. Ezért sem volt szabad a régi magyaroknál a küszöböt megtapodni, vagy a szemetet rajta átseperni. Ez a hely az ősöké, a család őrzőié, akik gondosan ügyeltek arra, hogy ki/mi megy be, ki/mi jön ki az ajtón. A küszöb – éppen úgy, mint közeli rokonai: a keresztút, a mesgye, a határjelek – a gyógyítás, a varázslás, a sors megfordításának szakrális helye. A küszöb éppen ezért fontos szerepet kap a mindennapi paraszti mágiában is.

Egy új ház megteremtése, azaz egy új szakrális hely létrehozása, ami magában foglalja a fenti oppozíciók pozitív párjait – azaz egyszerre bent, közel, központi, ismert, lakott, saját, védett – áldozatot kívánt. Az építőáldozat legismertebb példája a magyar irodalomban Kőmíves Kelemenné alakja, amely hátterében a fent felvázolt ősi hiedelem, az építőáldozat fogalma rejlik.

Szolnok megyében is általánosan ismert hiedelem, hogy az új ház áldozatot követel. Felénk így mondják: „Új ház vagy hoz, vagy visz!” – vagyis beköltözés után vagy halál, vagy születés várható. Élénken él az a hiedelem, hogy aki először belép az új házba, vagy első éjszaka ott alszik, hamarosan meghal. Az új ház átkának elhárítását szolgálta az a cselekmény, hogy első éjszaka állatot (macska, kutya, baromfi) altattak a házban, hogy magára vonja az óment.

Néhány helyen nem állatot, hanem koldust, vagy idős embert hálattak a házban első éjjel. Hasonló célból beköltözés előtt állatot (legtöbbször baromfit) öltek a küszöbön és vérét áldozat gyanánt elcsurgatták a fal mentén vagy a ház sarkaiban. Számos régi parasztház bontásánál találtak a falban állatcsontvázat, itt az Alföldön általában kakast, amit építőáldozat gyanánt temettek a fal aljába. A paraszti világban a kakas, főleg a fekete kakas egyébként is negatív megítélésű állatnak számított. A rítus célja az új házzal kapcsolatos átok átvitele az élő emberről a áldozati állatra/tárgyra.

A létrejött szakrális teret leginkább kizárással lehetett védeni. Ez azt jelenti, hogy ajtóba támasztott seprűt vagy vastárgyat kellett elhelyezni. A seprű fontos szereppel bír a magyar népi hitvilágban.  A sámánok nyírfából készült világfát állítottak sátrukba annak erős mágikus ereje miatt. A nyírfából készült seprű „örökölte” annak varázserejét, ezért fontos rontáselhárító szerepe van. Seprűt kell támasztani a ház vagy az istálló ajtajához, hogy kint lényei, például a „gonosz boszorkány” ne tudjon bejutni, különösképpen, ha nem voltak otthon a háziak, vagy ha újszülött állat tartózkodott az istállóban. Másrészt a seprű a boszorkányok egyik legismertebb szimbóluma, azon ülve repkednek, illetve nálunk például a meghalni nem tudó boszorkány kezébe seprűt adtak, így arra szállt át a tudománya, amelyet később elégettek.

Falun sokan patkót szegeltek az istálló vagy a ház bejárati ajtaja felé. A vas (patkó, vasvilla) távol tartja a gonosz erőket, hiszen a vasat tűzben edzették, a tűz ereje tisztította, ráadásul a patkót hét szeggel rögzítik a lovak patájához.

Másik rontáselhárító cselekedet a házszentelés. Drága mamám így mesélt a házszentelésről és nem is tudott arról, hogy közben a ház rituális tisztítását végezte el.

„Mindig hoztunk szenteltvizet Vízkeresztkor, vót kitéve egy hordó, az tele vót vízzel,  a pap megszentelte, mentünk olyan kis üvegekkel, ki mivel, oszt mindig hoztunk, aztán én magam is csináltam az én házamba, de otthon is mindig csináltunk, hogy hát megszenteltük a sarkokat, ablakokat, hogy hát – mit mondtunk má na – oszlajtson el a fiú, oszlajtson el a szentlélek, oszlajtson el a szentháromság, hogy a boszorkányok ilyesmik, rosszindulatúan ne gyüjjönek be. Vízkeresztkor, azzal a szenteltvízzel, amit hoztunk délután. Vízkereszt reggelin az én anyám mindig megszentelte a sarkokat, ajtókat, ablakokat, én is. Még ezelőtt, de már most elmaradt minden. Vót is szenteltvizem, a nyáron öntöttem ki. Vót egy üveg szenteltvizem.”

Nehezen magyarázható a cikkben szereplő cselekmények kettőssége, ugye?

Megismertünk egy cselekményt, ami a rituális áldozati mágia körébe tartozik. Simán szerepelhetne a Malleus Maleficárumban is, mint boszorkányok által végrehajtott fekete mágikus rítus.  Mégsem kelt félelmet vagy megbotránkozást a paraszti társadalomban az állatáldozat (állat életének kioltása a küszöbön) és az esetleges emberáldozat (koldust vagy idős embert altatni elsőként a házban). Méghozzá azért nem, mert ezt a társadalom egésze művelte.

A baromfit egyébként is levágták volna étkezési célból. A vérét alapesetben felfogták és megsütötték, mivel a paraszti társadalom mindent felhasznált, amit lehetett, de most áldozati céllal körbelocsolták a házon. A rítus női ágon átszálló, honfoglalás előtti gyökerekkel rendelkező cselekmény, mint a mindennapi mágia része, amelyet a magyar paraszti társadalom tagjai, köztük az én családom is aktívan művelt még a huszadik században is. Napjainkra házszentelőként él tovább a rítus, mikor a családtagok, barátok összejönnek egy „házavatóra”, zajt csapnak egy bulival (gonoszűző funkcióval bír) és pezsgőt locsolnak a padlóra (szimbolizált rituális tértisztítás).