A kick-boksz verseny

Még nem voltam húszéves, amikor valami félresiklott az agyamban, és rákattantam a karatés filmekre. Abban az időben Van Damme spárgázott két szék között (később aztán minden létező felületen), a Karate kölyök meg daruállásból rúgta le az ügyeletes főgonoszt. Hirtelen ötlettől vezérelve fogtam magam, és lementem egy kick-box edzésre. Fontos mellékszál: 180 cm magas vagyok és nem egy törékeny virágszál.

Az edző – nevezzük egyszerűen Rambónak – azonnal hozzám lépett. Körbejárt, méregetett, mint kiéhezett sakál a prédáját. Csámcsogott egy sort, aztán kibökte:

– Figyelj, kiscsaj, gyúrsz egy kicsit, aztán olyan terminátort faragok belőled, hogy az ellenfeleid már a folyosón összefossák magukat. Tong-Po kispályás lesz hozzád képest!

Itt már gyanítottam, hogy nem az egyetemen oktat mellékállásban. Aztán közölte, hogy hétvégén verseny lesz, és a csapat oszlopos tagjaként kutyakötelességem ott lenni, és a ring széléről ordítani. Mondtam oké, mi baj lehet.

A nagy napon Kiszi barátnőmmel indultunk útnak, és mert sportemberek vagyunk meg hülyék is, ezért úgy döntöttünk, hogy a tizenöt kilométert kerékpárral toljuk le. Ha lett volna akkoriban internet meg okostelefon, láttuk volna, hogy világvége közeleg egy brutális zivatarlánc formájában. Nem volt. Csak a tapasztalati tudás meg az alföldi alaptörvény, miszerint akármerre tekersz, mindig szembe fúj a szél.

Leszakadt az ég. Az út mentén zúgott lefelé a víz, alig bírtuk tartani a kerékpárt. Pont két település között jártunk egy isten háta mögötti pusztán, úgyhogy esélyünk sem volt menedéket találni. Mondjuk Kiszi próbálta túlordítani az üvöltő szelet, és felvetette, mi lenne, ha beállnánk az egyetlen fa alá, ami látótávolságba került. Elvetettük az ötletet, mert… igen, pont azért.

Nem maradt más lehetőség, gyorsabban tekertünk. Tulajdonképpen nem a mi hibánk volt, hogy árokba hajtott az a bolgár kamion.

Majdnem elkezdődött a verseny, mire odaértünk. Rajtunk kívül egyetlen idióta sem érkezett biciklivel, még a helyiek is autóval jöttek. Betocsogtunk a csarnokba, mint két ázott csöves, akiket akkor rángattak ki a Dunából. Minden tekintet ránk szegeződött, ideértve a helyi tévé kameráit is.

Rambó sietett a segítségünkre, hozott két garnitúra edzőruhát a csapat színeiben. Kiszinek jutott a női méret, nekem meg ideadta a saját váltócuccát. Kiszi egyből lenyúlta a sárga övet, mert szerinte a fekete sápasztja, így nekem ez utóbbi maradt.

Rambó kerített egy hajszárítót, és kivonultunk a mosdóba összekapni magunkat. Épp pisiltem, mikor akaratlanul is kihallgattam két női versenyzőt. Egy nagy állatról beszéltek, aki ringbe száll. Állítólag egy terminátor. Igazi yeti. Attól rettegtek, hogy összesorsolják őket a böhömmel.

Gondoltam, végre valami izgalom. Mondtam is Kiszinek, hogy lesz itt egy nagy állat, belezés meg minden. Izgatottan vártuk, hogy mindenkit véresre verjen, de nem jelent meg. Kár.