Valahol Kazincbarcika mellett

– Nem akarom már ezt a babát! – üvöltötte eltorzult arccal a legifjabb Kovács az autó hátsó ülésén rángatózva, és játszi könnyedséggel tépte ki magát a gyerekülés fogságából. A viaszsápadt baba életveszélyt okozó testi sértés potenciális elkövetőjeként repült a szélvédő felé, egyenesen az autót vezető Kovács Lajos, közismertebb nevén az „Apa” irányába, aki csak katonai múltjának köszönhetően tudta hárítani a felé száguldó végzetet. Végül az anyósülésen utazó Kovácsné F. Violetta hajkoronáját letarolva zuhant a vérvörös tűsarkak mellé. Senki nem tudta, hogy ez a koppanás lesz az elkövetkezendő események kiváltó oka, kivéve az eget, amely már ekkor gyászba borult. 

– Gusztustalan egy szerzet – fintorgott a nő, rothadó húsként lógatva két ujja közt a szebb napokat megért játékot. – Nem értem, Lajosom… komolyan azt hitted, hogy egyetlen gyermekünk ezzel a tramplival mutatkozik?!

– Nagyanyám értékes Kestner porcelánbabája… – motyogta a család feje a szélvédőn táncoló esőcseppeken keresztül bámulva az utat.

A csemete felvisított, és a tetőkárpitot kezdte szaggatni. 

– Kincsem! – csitította anyja. – Kidobjuk, jó? Választhatsz magadnak másikat a katalógusból. Szépet, szőkét, nagymellűt, akire mind irigyek! Öleljen inkább a halál, de nem engedem, hogy a szemem fénye ezzel az ósdi vacakkal szórakozzon!

Kívánsága ígéretként hasított a levegőbe, és szavai hívásának engedelmeskedve karja egyetlen mozdulattal taszította a babát az ismeretlenbe az autó lehúzott ablakán keresztül. Nem sejtette, hogy saját magát löki a mélységbe.

A táj felzokogott, mikor a porcelánarc az útszéli pocsolya mocskába csapódott, de a zokogás nem a babát siratta. Az autó távolodó fényei átsuhantak a szivárvány alatt, majd végleg elnyelte őket az alkony.

Az egykor gyönyörű arc hajszálrepedéseiben sáros víz gyülemlett. A vihar elcsendesedett, csak az ezer darabra hasadt, öreg szív sikolya visszhangzott a végtelenben.

Négy fekete szemű paripa vágtatott át az úton, hátukon némaságba burkolózott lovasok. A föld remegése a közelgő számadás előérzetét hordozta, amit nem lehetett elkerülni. Egyikük sisakrostélyán vastagon festett női arc vonásai tükröződtek. A baba érezte, hogy közel a vég, de annyira megrémítette a látvány, hogy nem vette észre a két feketeruhás alak közeledését.

– Üdvözöllek! – nyújtott kezet a magas, öltönyös férfi. – Elnézést a gyenge színjátékért, de túl gyorsan átértél. Nem gondoltam, hogy a némber Kazincbarcika előtt kihajít a kocsiból. De tudod, ember tervez… A kollégám – mutatott a csuhás alakra a jobbján, kinek bólintása nyomán a pocsolya sáros vize vérvörösre váltott. – Könyvének sorai megpecsételik a sorsodat.

A kaszás alak megsárgult pergament húzott elő, és olvasni kezdett.

– Enyészet havának tizedik napján, midőn a jégesőt követően, még a szivárvány megjelenése előtt, egy fekete szekérből taszíttatik ki az ártatlan, és négy állat tanúja lészen az eseménynek… akkor új élet adatik annak, ki nem tárgy többé, hanem lélek. Az egyensúly fenntartása végett ekkor más halandó esik áldozatul.

– Úgy néz ki… jogosult vagy – állapította meg az öltönyös. –  De mielőtt új sorsod rögzülne, vacsoráznod kell a Halállal. Mi a kedvenc ételed?

– Mit ajánlasz? – rebegte a baba a repedt üvegszemében tükröződő félelemmel.

– Bármit elkészít neked. Kezében a lét és az enyészet szakácskönyve. Egyben szeretném felhívni a figyelmedet különleges ajánlatunkra az új életedhez. Egyetlen választásod van.

A Halál szégyenlősen kotorászott fekete hátizsákjában, és egy ládát húzott elő. Porlepte fiolák sorakoztak benne, színes folyadékkal a gyomrukban.

–  Mindegyik fiola – szűrte a szavakat összeszorított fogai közt – különleges erővel ruház fel. Amire mindig is vágytál… helyi termék…

Itt megingott, kínok közt préselve ki magából az utolsó szótagokat. Csillogó veríték gördült a homlokán, ahogy az oldalához kapott.

– Bocsáss meg, Uram… ki kell mennem! – hörögte, és reszketeg léptekkel tántorgott a közeli cserjés irányába.

Az öltönyös férfi zavartan köhintett.

– Nézd el szegénynek! Az idők folyamán annyi mindent befogadott a gyomra, hogy minden újabb lakoma kínt szül benne. De mit tehetnék? A bele már nem a régi.

A Halál időközben visszatért, arca még sápadtabb volt, mint az imént. Szavai rekedten törtek elő.

– Ne haragudjatok! Három vendéget láttam el ma, és mind nehéz falat volt. Egy tengerbe veszett halászt, aki csípős kagylót kívánt. Egy déliek közül valót, aki hagymás babot követelt. És egy művészt, aki mérget ken a vászonra. Azóta is égek belülről. Ha ismét nehéz étel kerül elém, esküszöm, beledöglök.

– Kezdhetjük végre?

A kaszás félszegen pillantott körbe.

– Akkor… sorolnám a színeket. Versbe foglaltam, hogy könnyebb legyen megjegyezni. Ha nem gond.

 – Nem gond. Halljuk!

– Türkiz a bölcsesség, éles elme titka. Sárga – hosszú comb, szép arc, de ritka. Fehér ital minden nyavalyát gyógyít. Kék a népszerűség, de vigyázz, gyorsan múlik! Zöld a siker, arannyá válik minden tett. Piros a család melege, harmónia… – itt nem találtam megfelelő rímet, tette hozzá zavartan. – Lila a stílus, elegancia.

– Hogy mit ad a lila?! – csattant fel az öltönyös. – Mit ér az elegancia, ha a hús elrothad, s a selyem koporsóbélés csupán? Miért tartottad fontosnak, hogy külön löttyöt gyárts hozzá?

–  A karácsonyi kívánságlistákból dolgoztam, Uram! Honnan tudnám, mire vágynak az emberek?

– Te mire vágysz?

A Halál lesütötte a szemét, és kopott bakancsának orrával túrta a sarat.

– Gyűlölöm ezt a kaszát!

– Mégis, mit akarsz helyette? Kardot? Puskát?

– Nem – pislogott bizonytalanul a Halál. – Fűkaszát. Benzineset. Amivel nem lelkeket aratok, hanem a gazt.

Részletezte volna tovább is, de csipogás hallatszott.

– Jelez a masina, Uram! – rezzent össze.

– Ki az, Halál?

– Kovácsné. Lánykori nevén Faking Violetta – sziszegte, és a név nyomán a távolban egy asszony sikolya hasított a levegőbe. – Valahol Kazincbarcika mellett.

– Indulj hát! Külsőségek iránti mohó vágya találkozzék a szakácsművészeteddel! A királyrák a kedvence.