Őstörténet kicsit másként

Átlagos nap volt, úgy hárommillió évvel ezelőtt. Az australopithecusok élete olyan szinten volt sivár, hogy csak a véletlenek sora akadályozta meg őket abban, hogy ne dögöljenek bele az unalomba, így vetve véget az emberi evolúciónak. Mert mi volt itt pármillió éve? Semmi. Dögunalom. A tudósok erről rendre elfeledkeznek.

Egyik szerda délután a kelet-afrikai szavannán – a mai Etiópia területén – Lucy és családja békésen rohasztotta magát az árnyékban. Lucy épp egy almát próbált megszerezni a fa tetejéről, amikor az anyja, Ardi agyában felment a pumpa.

– Húzzál le onnan, míg finom vagyok és nőies! – mordult rá. – Dik, hát nem tanultál semmit a kis Selam balhéjából, amikor lezuhant és az agya szétloccsant a kövön? Mi már nem vagyunk majmok, mint Anamensis nagyapád! Takarodj le a fáról, mert olyan pofont kapsz, hogy a fal adja a másikat! – ordította, majd elgondolkozott azon, hogy mi is az a fal.

Ez a szólás aztán beégett az emberiség kollektív tudatalattijába, anyám is előszeretettel használja mind a mai napig. Az alma motívum időnként felböffen az irodalomban is, olyan szimbólumok társaságában, mint a kígyó, a méreg vagy a nyíl. És nemcsak Lucy kedvét vette el a fára mászkálástól, hanem az összes többi leszármazottjáét is.

Ám a büdös kölykök örökölték anyjuk hiperaktivitását, és mivel tilos volt fára mászni, elkezdtek unalmukban köveket ütögetni egymáshoz. Eleinte csak a ritmusra figyeltek, ahogy a kövek csattantak, mivel az Olduvai-szakadékvölgy (Tanzánia) tök jól visszhangozta az egészet. Aztán jöttek a lepattanó kőszilánkok, amivel néha telibe találták egy-egy hülyébb haverjukat, és rájöttek, hogy ezzel bőröket is szabdalhatnak, ami tök jól jött, mert pont jégkorszak volt. Elnevezték az alkotást oldowan szakócának, és tök büszkék voltak rá, mert így már nem hülye majmok, hanem igazi Homo habilisek voltak. Kétmillió évvel ezelőtt járunk.

– Nos, eljött a vacsora ideje – nyalta meg az ajkát Mr. Leakey, a csoport vezetője. – Ki mit szerzett ma a gyűjtögetésből?

– Nézd, mit hoztam! – vigyorgott Twiggy, akit csak OH24-nek becéztek, és spatula alakú metszőfogait megvillantva egy hatalmas, véres húsdarabot húzott elő a háta mögül.

Mary – Leakey felesége – dühödten kiütötte Twiggy kezéből a húst. – Nyers húst? Megőrültél? Ez döghús, büdös és rothad! Te idióta! – ordította. – Ezt meg kell sütni, különben mind megdöglünk valami fertőzésben. Valaki hozzon tüzet! – parancsolta a horda alfa-nőstényeként.

– Nyugodj meg, Szívem! – próbálta csitítani Mr. Leakey. – Lehet, hogy tényleg szükségünk van tűzre, de még mindig túl bénák vagyunk a tűzgyújtáshoz.

Tökéletesen tisztában volt vele, hogy ha nem lesz aznap este tűz, akkor szex se lesz.

Hirtelen egy rejtélyes idegen lépett elő a bokrok mögül. Magasabb és izmosabb volt, mint a Homo habilisek, két lábon járt és kezében egy izzó fáklyát tartott.

– Jó estét, barátaim! – szólalt meg a világmindenség első pszichopata gyújtogatója. – Ez a tűz – közölte gonoszan nevetve. – Ezzel melegíthetitek az ételt, elűzhetitek a ragadozókat, és… ha nem vigyáztok, akár meg is égethetitek egymást vele.

Leakey elgondolkozott egy percre.

– Ez érdekes. Kipróbálhatnánk… – hirtelen mozdulattal elkapta a gyújtogató karját és berántotta a horda közepébe. – Ez tényleg lenyűgöző, Prométheusz. De most, hogy megmutattad, talán nem is vagy már olyan hasznos… – Édesem, ideadnád azt az új oldowan szakócát?

A törzs ifjúságára Prométheusz felbukkanása olyan hatással volt, mint egy Hitchcock-thriller, amivel másfélmillió évvel ezelőtt egy újabb epizód kezdődött az emberiség hosszú, vérfagyasztó történetében.

– Hé, Turkana, láttad azt a marha magas csávót? Ha mi is két lábra állunk és kihúzzuk magunkat, talán magasabbnak látszunk vagy harminc centivel, nem? – találgatták izgatottan a srácok.

– Az a kiugró szemöldökív! Az a csapott homlok! – ámuldoztak a csajok, akik, ha lett volna szoknyájuk, most izgalmukban a szemöldökükig felhúzták volna. – Teljesen bezsongtam! És a bőre! Nem olyan full szőrös kretén, mint azok a nyomorékok ott a sarokban – vihogtak, miközben a lealázott habilisekre mutogattak, akik lesütött szemmel bámultak hol a saját szerszámukra, hol a barlang padlójára.

Prométheusz lett a sztár a homo klubban, mindenki rá akart hasonlítani. Az összes taknyos két lábon kezdett járni és szőrtelenítették magukat, félpucéran rohangáltak vadászni, mert hát öntudatuk is nőtt, mint a fene. Egy rendes hominida friss húst zabál, nem holmi maradék dögöt! Tüzük is volt már, hogy a konyhaművészet szárnyra kapjon. Onnantól Homo erectusnak hívták magukat.

Egyre durvább gyilkos cuccokat raktak össze, mint a Levallois-pengék és 500 000 évvel ezelőtt már Homo heidelbergensis néven futottak, mert erectusnak lenni nem volt többé trendi. Ez a zúzós banda, pontosabban egy maréknyi tagja, aztán titokban lelépett egy európai túrára, otthagyva a békésen szunyókáló erectusokat meg a többi bergensist Afrikában. Fegyvereiket suhogtatva, nevetve indultak új kalandok keresésére a végtelen jégmezőkön.

Körülbelül 300 000 évvel ezelőtt néhány intellektuálisabb arc Homo sapiensnek kezdte hívni magát az őshazában. „Na, elolvad végre ez a tetves jég, vagy még kétszázezer évig itt rohadunk ezen a nyomorult kontinensen?” – morgott a törzsfőnök, miközben egy sziklát rugdosott. De a jégkorszak kitartott, így hát vártak… kétszáznegyvenezer évig vakargatták a valagukat, tervezgették a nagy utazást, mert a jó melóhoz ugye idő kell. Végül jött egy melegebb időszak, és végre elindulhattak Európa felé.

Egy hideg, szeles fennsíkon futottak össze a neandervölgyiekkel, a rég nem látott unokatesókkal. A nap éppen lemenőben volt, a horizonton mamutok vonultak, mintha csak egy David Attenborough dokumentumfilm közepébe csöppentek volna. Szóval ők lennének azok a kísérletező szellemű bergensisek, akik párszázezer évvel korábban léptek le az őshazából.

– Na mi van, majmok? Jöttetek tanulni a profiktól? – kérdezte gúnyosan a neandervölgyiek vezetője, miközben két kis kaviccsal zsonglőrködött.

– Nézd már, egy Neander! – vágott vissza a törzsfőnök, miközben a szeme végigpásztázta az ellenséges bandát. – Már azt hittem, mind kihaltatok. De basszus, jól néztek ki! Kigyúrt testek, szőke és vörös haj, világos bőr, színes szemek – szinte csorgott a nyála, ahogy nézte őket. Még stílusuk is volt: csodás, kagylókkal és állatfogakkal díszített ékszereket viseltek, és olyan barlangrajzokat festettek, mint valami őskori Picasso.

– Hát, úgy néz ki, rosszul tippeltél, haver. Még mindig itt vagyunk és jobbak vagyunk nálatok. Látod ezt a nyakláncot? Kagylókból van, nem holmi zsiráfszarból.

– Mi fejlett geometriai mintákat festünk vörös okkerral és agancsból készítjük a dárdahegyeket – vágott fel a törzsfőnök.

– Az igen, hát, gratulálok – válaszolta szarkasztikusan a neandervölgyi vezér. – De mondd csak, mit akartok itt?

– Mi? Csak egy kis vérfrissítést. Hallottuk, hogy ti neanderek tudtok valamit, amit mi nem.

A neandervölgyi odalépett a törzsfőnökhöz, és a fülébe súgta:

– Ám legyen, úgyis kevesen vagyunk. Csak egy tanács. Ha túléled ezt a jégkorszakot, ne feledd: a trombózis szívás.

A neandervölgyiektől örökölt gének még ma is hatnak a modern emberek életére, beleértve az immunrendszert, a bőr- és hajszínt, az anyagcserét és más fiziológiai tulajdonságokat. Néhány neandervölgyi gén befolyásolja a véralvadást, ami régen hasznos volt a sérülések gyógyulásában, de ma inkább csak növeli a trombózis kockázatát.

Kutatások szerint a neandervölgyi eredetű gének hatással lehetnek az alvásmintázatra is, a nikotinfüggőségre és a depresszióra való hajlamra.

Köszi, üknagyapa (az ezerötszázadikon), hogy nem bírtál magaddal!

És most figyelj! Ha pótvizsgára készülsz, az alábbi mondatot szó szerint magold be, így garantáltan úgy vágnak ki kettessel a teremből, hogy a lábad nem éri a földet: „Míg a Factor V Leiden specifikusan modern emberi (homo sapiens sapiens) mutáció, más neandervölgyi gének, mint például a SERPINE1, F2, F5 és SELP és ezek variánsai befolyásolhatják a modern ember véralvadási mechanizmusait és a trombózis kockázatát.”