Szomszédok

Sokáig azt hittem, én vagyok az egyetlen kattant az utcában, aztán rájöttem, hogy nálam sokkal furcsább szerzetek is élnek a környéken.

Kezdjük mindjárt a hátsó kertszomszéddal, aki él-hal a flexelésért. Napi szinten űzi, de leginkább akkor hódol szenvedélyének, amikor kint bográcsozunk. A tűz és a felszálló füst illata mindig kihozza belőle az állatot, és csak flexel, flexel megállíthatatlanul, a tesztoszteron meg áramlik a környező utcákban.

A Fingós Doki meg szentül hiszi, hogy a kerítésre kötözött nádszövet nemcsak láthatatlanná teszi, de hangszigetelő funkcióval is bír. Gyakran üldögélek a teraszon, gyönyörködve a virágaimban, hallgatva rigók énekét, vagy Baszdmegék (másik kertszomszéd) kerti partiját.

Szóval idilli a környezet, minden adott egy jó kis meditációhoz, elmerülni a gondolataimban, érezni a levegő formátlan áramlását, mikor is egy nehéz műszak után hazaér a doki. Autójával beáll az udvarra, gondosan lezárja a járművét, hogy utána jóízűen kiengedje a kórházi menüként elfogyasztott chilis babnak a kis beleiben felhalmozódott sistergő – mérgező gőzeit, amellyel együtt a napi stressz minden apró atomja, minden búja-baja kiszáll a testéből a végbelén keresztül, át a kerítésen, egyenesen az arcomba. Én meg csak hallgatom és tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ma sem fogom elérni a Nirvánát.

Namaste…