Szomszédok

Sokáig azt hittem, én vagyok az egyetlen kattant az utcában, aztán rájöttem, hogy nálam sokkal furcsább szerzetek élnek a környéken.

A hátsó kertszomszéd életének értelme a flexelés, amelyet napi gyakorisággal űz, de leginkább akkor hódol szenvedélyének, amikor kint bográcsozunk. A tűz és a felszálló füst illata mindig kihozza belőle az állatot, és csak flexel, flexel megállíthatatlanul, a tesztoszteron meg áramlik a környező utcákban.

Ha változatosságra vágyom, kiülök ház emeleti erkélyére. Az az utcára néz. A sarki társasházban egy idegbeteg anyuka lakik. A gyerek, Fejike folyton taknyos, selypít és tíz évesen mutál, a hangjától már én is agyfaszt kapok. Egy másodpercre sem áll be a szája, nem csodálom, hogy szerencsétlen asszony folyton ordít az utcán, mert mire hazaérnek, kiidegeli a kölyök a kocsiban. Nekem már tíz perc is elég belőlük egy Frontinhoz.

A Fingós Doki meg szentül hiszi, hogy a kerítésre kötözött nádszövet nemcsak láthatatlanná teszi, de hangszigetelő funkcióval is bír. Gyakran üldögélek a teraszon, gyönyörködve a virágaimban, hallgatva a még életben lévő rigók énekét, vagy Baszdmegék (másik kertszomszéd) kerti partiját.

Szóval idilli a környezet, minden adott egy jó kis meditációhoz, elmerülni a gondolataimban, érezni az orrom körül áramló levegő formátlan áramlását, mikor is egy nehéz műszak után hazaér a doki. Autójával beáll az udvarra, gondosan lezárja a járművét, hogy utána jóízűen kiengedje a kórházi menüként elfogyasztott chilis babnak a kis beleiben felhalmozódott sistergő – mérgező gőzeit, amellyel együtt a napi stressz minden apró atomja, minden búja-baja kiszáll a testéből a végbelén keresztül, át a kerítésen, egyenesen az arcomba.

Én meg csak hallgatom és tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ma sem fogom elérni a Nirvánát.