A templemaley-i átok

Amikor reggel felébredtem, még nem sejtettem, hogy hamarosan egy Walter Scott-regény közepébe csöppenek.

Nem kedvelem a flancos helyeket, sem a városok zaját. Jobban szeretem az elhagyatott, vidéki tájat, ahol helyi legendákat hall az ember, és nagyobb eséllyel fut bele néhány tündérbe és koboldba, mint egy csapat részeg angol fiatalba. Érezni akartam Írországot. A földet, a vizet, a szelet, a felkelő nap erejét. Mindent.

A semmi közepén ébredtünk Drumcliffben. A Google helymeghatározó szerint legközelebbi szomszédunk a két kilométerre fekvő Templemaley birtok. A terv az volt, hogy átsétálunk, elbeszélgetünk a helyiekkel, akik talán egy kávéra is beinvitálnak majd.

A kaviccsal leszórt ösvény smaragd ír mezők mellett vitt egészen a Fergus folyóig. Évszázadok óta ez a határ a két birtok között. A folyón átívelő híd túloldalán azonban nem birtok fogadott bennünket, hanem egy régi temető. Kicsi volt a valószínűsége, hogy itt bárkivel is elbeszélgessünk, annak meg pláne, hogy beinvitáljon egy kávéra. Nem a tervvel volt baj, hanem az évszázaddal, meg azzal, hogy nem frissítettem szoftvert a telefonomon egy ideje.

Kisebb-nagyobb kövekből kirakott kerítés tárult a szemünk elé, mögötte elhagyatott sírokkal, meg O’Malley templomának középkori maradványaival. Komolyabb felújítás azóta sem történt az ingatlanon.

Két kőkereszten akadt meg a tekintetem a sírkert egyik sarkában. Baromi réginek tűntek. Feliratot nem láttam egyiken sem, de elmosódott szimbólumokat igen. Az okker, a fekete és a fehér festéknyomok szinte beleégtek a kőbe. Ekkor szippantott magába a hely hangulata.

Körbejártam a romokat, és észrevettem egy kis dombfélét, talán ház állhatott itt valamikor.  A mellette rogyadozó kelta keresztek némelyikén még kivehető volt a családnév: Petersham, Cramer, Stacpoole, O’Brien, Wordsworth. Kik lehettek ők és mit találtunk volna itt, ha kétszáz évvel korábban érkezünk?

A fejembe vettem, hogy megismerem a hely történetét. Ehhez viszont találni kellett egy könyvtárat. Vagy egy evilági kocsmát, ami nem egyszerű ott, ahol lépten-nyomon tehenekbe, várromokba, meg újfajta polleneket szóró potenciális szénanáthaforrásokba botlik az ember a folyamatosan szitáló esőben. Cirka három mérföldnyi gyaloglás után beértünk Ennis városába, ahol végre élő íreket is találtunk, meg a „The Brazen Head” nevű kocsmát, ami a cégér szerint 1198 óta áll ezen a helyen.

– Maidin mhaith! – csekély gael nyelvtudásomat összeszedve hangos köszönéssel indítottam, hátha nem tűnök annyira tájidegennek.

A pult mögött ácsorgó, húsz év körüli srác unott fején látszott, hogy nem értékeli az erőfeszítéseimet. A többi vendég sem tulajdonított túl nagy jelentőséget a „gyöttmentek” megjelenésének, mi kárt okozhatnánk? Nyugodtan ették tovább a sült vérből készült kolbászkáikat, a színben és textúrában hozzáillő tükörtojással és paradicsomos babbal kiegészítve.

– Top o’ the morning to ya! – reagált a pultos srác unottan. – Mivel szolgálhatok?

– Két alkoholmentes kávét kérek, neked meg egy pohár whiskyt, ha elfogadod! – próbáltam bevágódni.

– Hát, az nem fog menni – morgott csalódottan a pultot bámulva.

– Nem fogyaszthatsz alkoholt munka közben? – kérdeztem csodálkozva.

– Az alkoholmentes kávé, az nem fog menni! – tört ki belőle a vihogás, miközben apró nyálbuborékok indultak útjukra a szája szegletéből épp az arcom felé. – Meg akarsz sérteni Szőke? Sláinte is táinte! – ezzel az ajkához emelte a poharat, és gyorsan legurította a torkán a tartalmát.  

Észrevehette, hogy az ír nyelvtudásom enyhén szólva is hiányos és épp nem ugrik be a létige mellett szereplő szavak jelentése, ezért angolul folytatta:

– Az egészség a legfontosabb! Rátok ittam, Szőke! Reggelit esetleg? Ajánlhatom a vérkolbászt? Helyi specialitás. Amúgy Mickey vagyok, Mickey O’Clearry.

Amíg készült a reggeli, szóval tartottam a srácot. A Templemaley-birtokról kérdeztem, ahol reggel jártunk, és ami azóta sem hagyott nyugodni.

A második ital után megeredt a nyelve, de aztán hátrament bedarálni a vért, én meg leültem a kávémmal az egyik asztalhoz és gyorsan lejegyeztem ezt a kis helytörténeti gyöngyszemet.

A temető régebbi, mint gondoltam. Már a 12. században is állt, egyesek szerint még régebb óta. Kelta boszorkányok szent helyének tartják, mert a Föld erővonalainak metszéspontjára épült. Az O’Malley család halála után a Skóciából idetelepült MacKenraghty-k tulajdonába került, akik később Enright néven híresültek el.

A szóbeszéd szerint boszorkánymesterek voltak, nem fogta őket se golyó, se penge. Még a nagy éhínség előtt húzták fel a kétszintes házat a régi épület helyére, de a temetőt még ők sem merték megbolygatni. A birtok két irányból is biztonsággal megközelíthető volt, viszonylag kevés mocsaras résszel és csekély számú lápi lidérccel.

Aztán elérkezett az 1845-ös esztendő, és vele a Nagy Burgonyavész. Az Enright család azelőtt is közutálatnak örvendett, mert nem követték a Brehon-törvényt. De mikor a nagy éhínség idején éhbérért hajtották ki a lelket a parasztokból, és közben hagyták éhen veszni a birtokon maradt asszonyokat és gyerekeket, akik kínjukban nyers füvön tengődtek, mint a marhák, akkor betelt a pohár.  

Az ír köztudottan békés nép, aki könnyen túllép a sérelmein. A lakosság ezért a fejébe vette, hogy örökre eltörli az Enrightokat a Föld színéről.

Hetekig tartották vesztegzár alatt a Templemaley-birtokot, elvágva azt az élelmiszerutánpótlástól. De az Enrightok csak nem akartak éhen halni, inkább átszöktek az öt mérföldre fekvő Ennis városába. És bár golyó vagy vas nem végezhetett velük, megtette azt az öregkor. 

A gyűlölet meg apáról fiúra szállt. Azt beszélik, állítólag Andrew Kerin sírjába temették őket névtelenül, hogy az Enright név örökre feledésbe merüljön. De hogy ki a fene az az Andrew Kerin, és hol nyugszik, azt a bánat se tudja.

Láttam, hogy Mickey erősen kínlódik a tányérok egyensúlyozásával, így a pulthoz léptem és a segítségére siettem. Hálás volt és megdobott még egy sztorival.

– Az Enright családot nemcsak a parasztok utálták, hanem jó ötven évvel később már a helyi barátok is, akiknek a ház idős úrnője megtiltotta, hogy átjárjanak a birtokán, ezáltal hatalmas kerülővel érhették csak el a szebb napokat megért Templemaley plébániát. És mit csinál egy vérbeli ír, ha nem ránthat fegyvert? Természetesen átkot szór. A szóbeszéd szerint a barátok átkot küldtek a házra: „Egy év múlva már csak a varjak járjanak a birtokra!”

– És? – kérdeztem izgatottan. – Mi történt a házzal?

Mickey a The Claire Journal 1913. július 13-i számának bekeretezett cikkére mutatott, ami a kocsma falán lógott. „Hétfőn délután katasztrofális tűz ütött ki a Templemey House-ban, aminek következtében porig égett az épület és elhagyatottá vált a birtok…”

– Szóval, az egész hely porig égett, tényleg csak a varjak járnak arrafelé, Lady Agatha meg ment Andrew Kerin sírjába.

– Kezd érdekessé válni ez az Andrew Kerin téma – merengtem félig magamban. – Azt is tudod, hol nyugszik?

– Hát… apám szíjat hasít a hátamból, ha ezt kifecsegem – vigyorgott összeakadozó nyelvvel –, de végül is mi baj lehet…? A Templemaley-temető sarkában, a két régi kőkereszt alatt van egy kripta. Ott vannak mind. Most el kell mennem hugyozni….

Amíg a mosdóban tette a dolgát, gyorsan megosztottam az imént hallott érdekességet a Facebook oldalamon.

Miután Mickey végzett a folyó ügyekkel, az asztalunkhoz somfordált és töltött még egy adag ír kávét a bögrénkbe. A sajátjába meg egy újabb deci whiskyt és folytatta a sztorit:

– Van még egy jóslat is. Ha kikerül az Enrighok teste Andrew Kerin sírjából, akkor kínhalált hal minden család sarja, akik az elpusztításukban közreműködött. Ennis városát meg elmossa a Fergus-folyó. Ősi ír családok őrzik a titkot, de sok száz év elteltével jön majd valaki, aki kifecsegi, ezzel okozva Clare megye végét.

„Ne legyen benned kétely,

keletről jön el a métely”

Kelet felől érkezik a balsors egy fakó hajú fehérnép formájában – így szól a jóslat, bámult az arcomba – akinek a szeme zö… akinek a szeme zöld, mint az ír mezők.

– Mit is mondtál Szőke, honnan jöttél?!