Gyermekijesztgetők

A magyar nép nemcsak a gulyásról, meg a pálinkájáról híres, de az ijesztgetés terén is nagyot alkotott. Ezeknek az izéknek tudományos neve is van, ők a gyermekijesztő lények. Hoppál Mihály néprajzkutató a hatvanas évek végén összegyűjtötte és négy csoportba rendezte őket. Persze csak képletesen.

Az első csoportba élő emberek, azaz reális alakok tartoznak. Itt kapott helyet a zsákos ember, a koldus, a drótos, a rendőr, a fekete ember, a török, a betyár és hasonlók. A közös bennük, hogy elviszik a gyereket. A Bornemissza kölköt is ezzel riogatták, ő meg bevonzotta. Jött is a török, aztán vitte, mint a huzat.

A második csoportot a valós állatok alkotják. Azok közül is leginkább a mókus, róka, bakróka, farkas és a bagoly. Hoppál Mihály sajnos nem tért ki arra, miért van szüksége egy mókusnak a taknyos Ferikére.

A harmadik csoport a néprajzkutatók kedvence. Nem valós lények, és mindenféle hülye nevet kaptak: babós, bönkös, bökötör, bumhus, hemmes, kankus, kókós, kókár, mumák, mumus, mummu, mamusz, mankuj, mommó, vankuj. Nevük gyermeknyelvi eredetű, vagy hangutánzó szó. A szavak mögött nincsenek „hitt” lények, még ha némelyikük esetleg valamikor valódi hiedelemlény is volt.

A negyedik csoport a hollywoodi szupersztárok helyi verziója: mesei- és hiedelemalakok, akikről jó sokat lehet dumálni. Vörös szőnyegen vonul be a vásott kölkök rémálmaiba a boszorkány, a vasorrú bába, a rézfaszú bagoly, és egy egész sereg manó, ördög, lidérc, markoláb, prikulics, meg garabonciás.

A markoláb a kútban él, a kóka ördögszerű boszorkány, mókár az ágy alatt vagy a kuckóban rejtőzik, és olyan, mint a bagoly. E magyarázatokat is az elijesztés céljára alkották; ahova nem volt szabad mennie a gyereknek, ott volt az ijesztő lény: „Hát a gyereket ijesztgették, hogy ne menjen a kuthó, mer benne van a morkoláb. Lerántja és megeszi”.

Szabolcs-Szatmárban kókut volt, a palócoknál a kókó, a mókárt a Felső-Tisza két partján a Tokajig terjedő területeken használták, a Duna mellett a bubust, Erdélyben a mamóst vagy böböst ismerték. Mindenki hozta a maga rémeit.

Gyerekként engem két dologgal próbáltak megfélemlíteni.

Az egyik a klasszikus „Beadlak az intézetbe!”. A másik: „Elvisz Mezei!”

Mezei nem egy világhírű rocksztár volt, nem is egy horrorfilm főgonosza, hanem egy módos rokonunk, aki lovaskocsival járta a falut.