A szellemjárta ház

András szerette a házát. Több mint húsz éve lakott itt.  

A földszinti részen kialakított egy kis szatócsbolt-félét, ahol olyan dolgokat árult, amire minden háztartásnak szüksége lehet. Volt itt élelmiszer, tisztítószerek, rövidáru, edények, cérna, fonal, de még régiségeket is összehordott.

Az emberek kedvelték a boltot és Andrást is, akinek mindenkihez volt egy kedves szava. Főként a környéken élő idősek szerettek betérni ide és a jó szóért cserébe gyakran vittek valami limlomot, valami apróságot, ami számukra már nem volt értékes, de András kincsként kezelte ezeket a régi tárgyakat.

Egyik éjjel András különös zajra lett figyelmes. Mintha egy gyermek ordított volna az emeletről. Az ő házából, ahol egyedül élt. Lélegzetét visszafojtva, lábujjhegyen osont fel a lépcsőn, ahol a zaj forrását feltételezte.

És ekkor az egyik szobában hirtelen megpillantotta a kislányt.

Valóban ott volt, ez nem lehet látomás!

Az ágyon ült, szőke, göndör haja csigákban omlott a nyakába. Olyan ötéves forma lehetett. Régies, virágmintás hálóinget viselt.

Egymásra néztek és mindketten felsikítottak.

András fejvesztve rohant ki a házból, közben cikáztak a gondolatok az agyában.

– Ez biztosan egy szellem, igen, csak egy entitás lehet. Hogy kerülne ide egy gyerek az éjszaka közepén? Mit csináljak? Én vissza nem megyek oda.

Fogta a kulcscsomót, amin a szatócsbolt kulcsa lógott, mert eszébe jutott, hogy az egyik idős vásárlója pár napja meglepte egy régi könyvvel, ami a szellemekről szólt. Az izgalomtól remegő ujjakkal lapozta végig a poros, régi oldalakat.

A „Hogyan küldjünk el egy entitást?” fejezetcím alatt végre megtalálta, amit keresett.

A könyvvel a hóna alatt rohant vissza a házba, fel az emeletre, egyenesen abba a szobába, ahol a kislányt látta, aki még mindig az ágyon visított.

András minden bátorságát összeszedve határozottan a lány szemébe nézett és háromszor mormolta el a könyvben leírt varázsszöveget.

Aztán megszűnt minden.

Egy héttel később…

Csodás reggel virradt. Csiripeltek a madarak, harmat ült a füvön, meg minden, ami egy normális, nyálas, szellemmentes reggelhez szükségeltetik.

Kata egy frissen ébredős, szájszagú csókot nyomott férje ajkára és belekezdett a napindító szövegébe: 

– Képzeld Szívem! Lilike hosszú hónapok óta végre átaludta az éjszakát anélkül, hogy felriadt volna és egy ideje én sem hallom azokat a fura zajokat a nappaliból. A kisbolt bérlője meg jelezte, hogy egy hete nem jelentkezett a szokásos elektromos zárlat és nem potyogott le semmi a polcokról.

– Lehet, hogy volt egy szellemünk! – viccelődött a férje.

– Te kis Humor Herold, te! Tudod, hogy nem hiszek az ilyesmiben, de azt remélem, hogy a villanyszerelőt megúsztuk.