A fekete hóember
(karácsonyi novella)

Száz esztendeje jóval keményebb kihívásokat tartogatott a tél. A Boros családéhoz hasonló szegény parasztportákon ősz végére kiürültek a lisztesládák, a gyerekek sokszor korgó gyomorral dőltek ágyba, a kamrában üres polcok némasága várta a közelgő ünnepeket. A papírvékonyra kopott talpú bakancsok és az innen-onnan örökölt, agyonfoltozott kabátkák nem nyújtottak elegendő védelmet a metsző szél ellen, kapca, kendő sem jutott mindenkinek.

Az adventi várakozás ebben a nehézsorsú világban is melegséget csempészett a gyermekszívekbe. A falusi iskola tanítója éppen ezért arra kérte negyedikes diákjait, hogy írják le, miként töltik majd a téli szünet napjait.

Késő délutánra járt, mire Franciska végzett az állatok körüli teendőkkel, és nekilátott a leckeírásnak. Kivette a vonalas irkát a testvéreivel közösen használt iskolatáskából, és némi kutakodás után megtalálta az agyonrágott, megkopott ceruzacsutkát is, amelyet három ujjával is alig bírt megfogni. A füzet új oldalának közepére legszebb gyöngybetűivel kanyarintotta oda a dolgozat címét: „Téli szünet”.

Eddig könnyen ment, aztán elakadt. Nem jöttek a szavak. Töprengett. Ki-kitekintett az ablakon, a kopott firhangon keresztül bámulta a kergetőző hópelyheket, vakargatta a fejét, mégsem sikerült leírnia egyetlen épkézláb mondatot sem. Közben többször az orrához emelte az aprócska ceruzát, szagolgatta, majd rágni kezdte.

Ekkor történt a baleset. Egy varjú repült el az ablak előtt, a téli alkonyból érkező, koromfekete árny. A kislány, miközben rácsodálkozott a suhanó madárra, véletlenül lenyelte az írószert. Néhány pillanatig nem kapott levegőt a rémülettől, de fájdalmat alig érzett, mikor a gyenge vacsora után csaknem üres, kicsi gyomrába idegen vendég érkezett. Nem sírt, de nem is mert szólni, ehelyett mintha mi sem történt volna, a ceruzát kezdte keresni előbb a szék, majd az asztal alatt. Hamarosan testvérei is csatlakoztak a kutatáshoz. A szokatlan zsivajra Máté nagyapó is előkerült, mire Franciska zokogásban tört ki, és szipogva bevallotta, hogy leckeírás közben lenyelte az irónt.

Nagy lett a riadalom. Nagyanyó vízért rohant, Máté nagyapó meg aludttejért és taposott káposztalevélért a szomszédhoz, hogy meghajtassák a kislányt, ám egyik megoldás sem vezetett eredményre, sőt az sem, mikor nagyapó hirtelen két lábánál fogva felkapta a lepkesúlyú gyereket, úgy próbálta kirázni belőle a ceruzacsonkot. Bele kellett nyugodni, hogy a természet törvényei szerint fog napvilágra kerülni a többé amúgy is használhatatlan írószer.

Franciska nem félt a reggeltől, de újból pityeregni kezdett. Bántotta, hogy nem tudja elkészíteni a házi feladatot, hiszen nem volt másik ceruza a portán. Lefekvés előtt újra az asztalhoz ült, és könnyein keresztül nézte a cím alatti üres füzetlapot a gyertyák pislákoló fényénél. Elkeseredéséből édesapja szavai zökkentették ki, aki a sparhelt körül matatott, és egy elszenesedett fadarabot emelt ki a hamutálcáról.

– Itt ez a plajbász, rajzolhatsz vele, mint a szénnel, de a szádba ne vedd! – vitte az asztalhoz a sokáig keresett kincset.

A kislány arca felragyogott, és egy kedvesen mosolygó, fekete hóembert rajzolt a lap közepére, körülötte – a téli tájra jellemzően – fekete varjak sokasága röpködött.

Nagyanyó kora hajnalban begyújtotta a kemencét, hogy a gyerekek ébredés után ne a lavór jéghártyás vizében mosakodjanak. A hamuba dobott krumpli is megsült indulásra. A lenyelt ceruzacsonk minden baj nélkül távozott, így az öt iskoláskorú testvér – kezükben az ebédként szolgáló, forró, héjában sült krumplit szorongatva – sietett az iskolába.

A diákok első óra előtt a pad szélére rakták a dolgozataikat.

– Látom, szorgalmasan dolgoztál – időzött el Franciska mellett a padsorok között sétáló tanító. – De a szép rajz mellé miért nem írtál néhány soros magyarázatot?

– Nem… nem volt otthon ceruza – hebegte a kislány lesütött szemmel.

Az igazi okot nem merte bevallani az osztály előtt, mert félt, hogy kigúnyolják. Jól is tette, mert a máskor vidám, kedves társaság a halkan elrebegett magyarázat hallatán harsány nevetésben tört ki.

A tanító úr nem szólt. Fogta a füzetet, az asztalához vitte, írt bele valamit, majd a nebulók felé fordulva magasba emelte a dolgozatot. A hátsó padsorból is jól látszott, hogy a fekete hóember és a körötte repkedő varjak közé – az akkori legjobb jegyet – egy nagy egyest rajzolt piros tintával.

A nevetés alábbhagyott, majd teljesen megszűnt, a gyerekek irigykedve nézték a sikeres dolgozatírót. Mindenki felolvasta a házi feladatát, de akkora nagy egyest, mint Franciska, senki más nem kapott aznap.

Karácsony reggelén Máté nagyapó egy kosár diót talált a ház kilincsére akasztva. A dió alatt egy csomag frissen hegyezett ceruza lapult meg két piros-kék postairón selyempapírba csomagolva.

A tanító úrral a karácsonyi szentmisén találkoztak, ahol őszinte hálával és tisztelettel villant össze tekintetük, és a megszokottnál is magasabbra emelt kalappal köszöntötték egymást.