Izland egyik legszentebb templomában nemcsak a helyi halászok ülték végig a vasárnapi misét, de a sziklák között élő, láthatatlan lények is rendszeresen tiszteletüket tették itt. Legalábbis a helyi legendák szerint, és ki vagyok én, hogy kételkedjek az izlandi manók létezésében?
A Þingvellir Nemzeti Park mocsaras rétjei között bolyongtam (persze csak a kijelölt útvonalakon), és be kell vallanom, égető szükségem volt egy olyan helyre, ahol egy kicsit megállt az idő, és lecsendesíthettem az elmémet. Látássérültként mozaikdarabokból rakom össze a világot, ami nagyon megterheli az agyat, pláne egy olyan kiránduláson, ahol másodpercenként érik az embert új vizuális ingerek.
És hol máshol találhattam volna meg a tökéletes békét, mint egy több száz éves temetőben? Igen, megrögzött temetőrajongó vagyok. Az utóbbi időben amúgy egyre többen vállalják fel ezt a furcsa hobbit. A helyi temetkezési szokások, a jellegzetes fejfák és a mohos sírkövek böngészése ugyanis az egyik legőszintébb ablak egy nemzet társadalmára és kultúrájára.
Az Arany Körút zsúfolt, turistáktól hangos látványosságai mögött egy fehér ablakkeretes, zöld tetős kis fatemplom bújik meg: a Þingvallakirkja, vagyis a Parlament-mezei templom.
Egy végtelenül puritán épületről van szó, ám maga a helyszín szent és ezeréves történelemmel bír. Már 1015-ben, nem sokkal a kereszténység felvétele után templom állt ezen a ponton, amelyhez az első gerendákat maga Szent Olaf norvég király küldte ajándékba. A mostani épület persze fiatalabb, 1859-es építésű, de amikor az ember átlépi a küszöbét, a csendben azonnal megérzi a régi idők szellemeit.
És ha már szellemek: itt említeném meg Izland talán legbizarrabb és legkedvesebb lakóit, a rejtett embereket (huldufólk). Az izlandiak szentül hiszik, hogy a sziklák, lávamezők és dombok között egy láthatatlan társadalom él. Ők a huldufólk, akik pontosan úgy néznek ki, mint mi, csak sokkal szebbek, elegánsabbak, és alapesetben láthatatlanok a halandó szem számára. Saját közösségeik, farmjaik, és természetesen saját templomaik is vannak. A regényem főhőse is azért utazik Izlandra, hogy a rejtett néppel kapcsolatos hiedelmeket kutassa, csakhogy időközben néhány hulla is előkerül.
Egy helyi legenda szerint a Þingvallakirkja harangja képes volt összekötni a két világot. A rejtett emberek időnként besurrantak a templom hátsó soraiba a vasárnapi miséken, csendben hallgatták az orgonazenét és a prédikációt, majd amikor a szertartás a végéhez ért, egyszerűen köddé váltak a szurdok sziklái között.
A templom mögött található egy kis temető, ahol Izland több kiemelkedő alakja nyugszik. Egy mindössze harminc sírból álló, csendes füves kertről van szó. Az elmúlt évek során háromszor is visszatértem ide, de saját magamon kívül soha senkit nem láttam a sírok között kóvályogni.
Pedig itt nyugszik a nemzet két legnagyobb költőóriása, Jónas Hallgrímsson és Einar Benediktsson. Utóbbi mellesleg zseniális szélhámos is volt, róla majd holnap mesélek. Hallgrímsson hamvainak 1946-os hazahozatala Dániából egyébként kalandregénybe kívánkozik. Egy túlbuzgó izlandi üzletember konkrétan ellopta a csontjait a koppenhágai temetőből, hogy a nemzet bölcsőjében kaphassanak méltó nyughelyet.
Azt mondják, a sötét téli éjszakákon, amikor a szél süvít a szurdokvölgy falai között, a két költő szelleme a parlament sziklái között sétálgat, és Izland sorsáról vitázik.
Csatolok néhány fotót, hátha nektek is átjön a hely varázsa. Holnap pedig hozom a sztorit a költőről, aki megpróbálta eladni az északi fényt a külföldi befektetőknek.
Ha kíváncsi vagy a folytatásra, kövess a Facebook-oldalamon, ahol naponta teszek közzé új posztokat.
Előző rész: Miért NE menj a gejzírekhez | Következő rész: A költő, aki el akarta adni a sarki fényt
