Miért NE menj a gejzírekhez

Első izlandi napunkon megnéztük az ezeréves viking parlamentet, a Gullfoss vízesést, lesokkolódtunk az áraktól, a gyönyörű természetről nem is beszélve. A gejzírekről viszont még nem esett szó. Szóval most elmondom, miért NE menj az izlandi gejzírekhez.

Először is: a szervezettség teljes hiánya. Teljesen kiszámíthatatlan az egész társaság! Képesek öt-tíz percet is váratni a gyanútlan turistát, mire végre méltóztatnak kitörni. Milyen amatőr hozzáállás ez?

Ráadásul büdösek. De tényleg, az egész környéken tömény záptojásszag terjeng. Aztán ott a víz. Mindenhol víz. A táj tele van mindenféle sárgás meg barnás ásványi anyagokkal, miközben gőzölgő patakocskák csordogálnak az ember lába alatt. Ha rossz helyre állsz, a végén még rád fröccsen az a nedves izé. Felháborító, kikérem magamnak.

És ha mindez nem lenne elég, az egész egy óriási átverés. A híres Geysir – az egész műfaj ősatyja – rég nyugdíjba vonult. A munkát áttolta a közvetlen szomszédjára, a Strokkurra. Így higgyen az ember ezeknek!

A mélyből feltörő vízoszlop mondjuk akár 20–30 méter magasra is felcsap… De most komolyan, mekkora show ez? Egy jól sikerült pesti csőtörés is ugyanezt tudja, ráadásul kénszag és tömeg nélkül.

A turisták sem könnyítik meg a helyzetet. Több száz ember áll körülötted, hogy pontosan ugyanazt a vízfröccsenést bámulja. Aztán bumm, három másodperc, és kész. Több millió évnyi geológiai előkészület egy hárommásodperces spriccelésért? Nagyon gyenge alakítás.

Az internet népének méltatlankodó értékeléseiből mazsolázgattam. Az egyik látogatónak az fáj, hogy túl sok ember volt, a másik szerint nem érte meg a parkolási díjat, a harmadik meg azért csalódott, mert a kitörés nem volt olyan látványos, mint várta. Pedig meglepő módon ezeket nem a hazánkfiai írták!

A mi negyvenhat-fős hagyományőrző társaságunkból sokan most jártak először külföldön, úgyhogy mit nekünk tömeg meg záptojásszag, konkrétan a földön kerestük az állunkat. Sosem láttunk még ehhez foghatót.

Miután jól kicsodálkoztuk magunkat, visszavonultunk a reykjavíki hostelünkbe, de azért még átvánszorogtunk az út túloldalán lévő boltba. Első ránézésre akár egy hazai szupermarket is lehetett volna, de a polcokat böngészve hamar rájöttünk, hogy nem a sarki ábécében vagyunk. Mindenhol szárított halak (harðfiskur), tubusos kaviárkrémek, füstölt bálnahús, meg azok a lakkrís nevű medvecukor-édességek. Elsőre boldogan rácsodálkozol, hogy „jé, ez csak 1700!”, aztán hirtelen rájössz, hogy az izlandi korona nem forint, és fejben gyorsan megszorzod mondjuk hárommal.

Azt is megtanultuk, hogy Izlandon a szupermarketekben kizárólag „pótsöröket” (2,25% alatti löttyöket) árulhatnak. Nekem mondjuk mindegy, mert nem vagyok egy nagy alkoholista. Ha valaki igazi sört vagy bort szeretne vásárolni, az kénytelen elzarándokolni a Vínbúðin nevű, állami kézben lévő Nemzeti Dohánybolt-klónok egyikébe, ahol korlátozott nyitvatartással és csillagászati árakkal várják a kedves vásárlókat.

Este hullafáradtan dőltünk be az ágyba. Holnap hozom a fotókat a Þingvellir Nemzeti Park vizenyős részeiről és arról a fekete-zöld színekben pompázó kis templomról, ami teljesen meglódította a fantáziámat.

Ha kíváncsi vagy a folytatásra, kövess a Facebook-oldalamon, ahol naponta teszek közzé új posztokat.


Előző rész: Az izlandi hot dog   |   Következő rész: Þingvallakirkja

Similar Posts

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük