A huszadik század elején egy fiatal nő egyedül szállt szembe a külföldi beruházókkal, hogy megmentse az izlandi Gullfoss-vízesést.
A terület akkoriban egy helyi farmer, Tómas Tómasson birtokában volt. Egy angol befektető – akit egyes források Howell, mások Howells néven említenek – meg akarta vásárolni a vízesést, hogy vízerőművet építsen rá, de Tómasson azt mondta: „Nem adom el a barátomat.” Nem is adta el, viszont bérbe adta a befektetőnek.
Itt lép be a történetbe Sigríður Tómasdóttir, a farmer lánya, aki gyakorlatilag hadat üzent a projektnek. Saját pénzéből ügyvédet fogadott Reykjavíkban, éveken át pereskedett, és többször gyalog tette meg a körülbelül 110 kilométeres utat a fővárosig. A legenda szerint mindezt mezítláb, és azzal is fenyegetőzött, hogy a Gullfossba veti magát, ha elkezdik az építkezést.
Azért tiltakozott, mert a vízesést ipari célra akarták átalakítani, vagyis lényegében elpusztították volna a természetes formáját egy vízerőmű megépítésével.
Sigríður végül nem nyerte meg a pert, a projekt mégis elbukott. A befektetők pénzügyi nehézségekbe ütköztek, és nem fizették a bérleti díjakat, ezért megszűnt a szerződésük. Ennek ellenére a közvélemény szemében Sigríður vált a Gullfoss megmentőjévé. Ma Izland első természetvédőjeként emlegetik.
Később az izlandi állam megvásárolta a vízesést, majd 1979-ben természetvédelmi területté nyilvánította, hogy védelembe vegye ezt a különleges természeti értéket. Ma a Gullfoss az Arany Körút egyik legnépszerűbb állomása, amelyet évente turisták százezrei keresnek fel. A vízesés fölött ma is ott áll Sigríður Tómasdóttir emlékműve.
Ha kíváncsi vagy a folytatásra, kövess a Facebook-oldalamon, ahol naponta teszek közzé új izlandi történeteket, kulisszatitkokat és friss posztokat.
Előző rész: Csillagok háborúja, Stranger Things, Trónok harca… Na, mi a közös bennük? | Következő rész: Öxarárfoss
