Az izlandi folklór után itt az ideje megismerni a magyar hiedelemvilág igazi rémeit, méghozzá azokat, akiket anyáink és nagyanyáink vetettek be ellenünk.
Bár nálunk nem rothadó tetemek keltek ki a sírból, a vásott kölykök megregulázására olyan pszichológiai hadviselést fejlesztettünk ki, ami előtt Hollywood is megemelné a kalapját. Tegyünk hát egy nosztalgikus kört a saját gyerekkori traumáink világában!
A hazai néprajzkutatók – élükön Hoppál Mihállyal, aki a hatvanas évek végén tudományos szintre emelte ezt a témát – rájöttek, hogy a magyar ijesztgetésnek komoly történelmi és antropológiai háttere van. Összegyűjtötték, és rendszerezték ezeket a gyermekijesztő lényeket, akiknek pofonegyszerű volt a funkciója: megvédeni a gyereket a saját hülyeségétől. Ahova nem volt szabad menni, a társadalom azonnal letelepített egy szörnyet.
Kezdetnek ott voltak a hús-vér alakok. Ha nem fogadtál szót, jött a zsákos ember, a koldus, a rongyszedő, a kéményseprő, a drótos, a csendőr, vagy éppen a török. A közös bennük, hogy mindegyik azzal fenyegetett, hogy elvisz a büdös francba egy zsákban. Szegény Bornemissza Gergőt is ezzel szívatták az Egri csillagok elején, ő meg olyan sikeresen bevonzotta a dolgot, hogy el is vitte a török.
Ha a humán erőforrás nem volt elég, jöttek a valós állatok. Valamiért a bagoly, a farkas, a róka, sőt, még a mókus is felkerült a toplistára. Hogy egy szerencsétlen, makkot rágcsáló mókusnak miért lett volna szüksége a taknyos Ferikére, azt Hoppál Mihály nem fejtette ki a tanulmányaiban.
A harmadik csoport a néprajzosok abszolút kedvence: az irreális, fiktív lények hadserege. Ezek mögött semmiféle valódi hiedelem nem volt, csak hangutánzó vagy gyermeknyelvi szavak, amiket a szülők a pillanat hevében találtak ki. Így született meg a babós, a bönkös, a bökötör, a bumhus, a hemmes, a kankus, a kókós, a kókár, a mumák, a mummu, a mumus, a mankuj, a mommó vagy a vankuj.
Tiszta nyelvtörő az egész, de a hatás garantált volt. Ezeknek ráadásul különböző földrajzi eloszlásuk volt. Szabolcs-Szatmárban a kókut riogatott, a palócoknál a kókó volt a sztár, a Felső-Tisza két partján Tokajig a mókárral (ami egy ágy alatt lakó, bagolyszerű izé volt) ijesztgettek, a Duna mellett a bubus tarolt, Erdélyben meg a mamós vagy a böbös vitte a prímet. Minden régiónak megvolt a maga saját bejáratú réme.
Végül pedig jöttek a nehézsúlyú hiedelemalakok, a magyar folklór szupersztárjai: a boszorkány, a vasorrú bába, a prikulics (ami amúgy egy erdélyi, farkas alakot öltő kísértet), a garabonciás, a lidérc, az ördög, na meg a legendás rézfaszú bagoly.
És persze a markoláb. A markoláb amúgy egy igazi mitológiai nehézfiú, mert a palóc néphit szerint megeszi a Napot vagy a Holdat, amikor nap- és holdfogyatkozás van. Ehhez képest a falusi szülők sikeresen degradálták kútlakó szörnnyé. Ha a gyerek túl közel merészkedett a veszélyes kúthoz, azonnal jött a duma: „Ne menj a kuthó, mer benne van a morkoláb! Leránt és megesz!”
Gyerekként engem két dologgal próbáltak megtörni. Az egyik az a klasszikus, országos fenyegetés volt, hogy „beadlak az intézetbe”. A másik viszont egy igazi helyi specialitás: „Elvisz Mezei!” Mezei nem egy nemzetközi sorozatgyilkos volt, és nem is egy horrorfilm főgonosza, hanem a módos rokonunk, aki egy nagy lovaskocsival járta a falut. Na, tőle kellett rettegnem.
Téged mivel ijesztgettek, és merre laktál, ahol ezek a félelmetes lények kószáltak?
Ha kíváncsi vagy a folytatásra, kövess a Facebook-oldalamon, ahol naponta teszek közzé új posztokat.
#HeniZana #Gyermekijesztők #MagyarNéphagyomány #MagyarFolklór #Mumus #Hiedelemvilág #MiHárman
Előző rész: Az izlandi váltott gyermek | Következő rész: nincs
