Bjarki Gunnarsson

Az ég a szürke ötven árnyalatában derengett a Leirvogsvatn-tó fölött, ám az irodalmi változattal ellentétben itt nyoma sem volt erotikának. Fakó, nyálkás köd telepedett a víztükörre, a horizontot csupán a part menti dombok törték meg, melyeket ázott, piszkos gyapjútakaróra emlékeztető, rozsdabarna mohafű borított.

Bjarki Gunnarsson nyomozó combközépig érő gumicsizmában, horgászbottal a kezében dacolt az elemekkel. A negyvenes éveiben járó, borostás férfi azon kevesek közé tartozott, akiknek a kialvatlanság is jól állt. Jégkék szemében az a sajátos nyugalom tükröződött, amelyet csak hosszú évek rendőrségi munkája képes beleégetni egy jobb sorsra érdemes detektív tekintetébe.

A barátnője két napja küldött üzenetet Londonból, melyben tudatta vele, hogy eltávolodtak egymástól. Bjarki nagyjából három másodpercig elemezte a mondatot, majd rájött, hogy Izland és Anglia között amúgy is ezer kilométernyi óceán tátong, tehát a probléma gyökere valószínűleg nem földrajzi természetű.

Egy borgőzös karácsonyi vacsorán gabalyodtak egymásba, de sosem gyulladt tűz közöttük. Emma kétségkívül szép nő volt. Okos is. Sőt, sikeres nyomozó, de olyan steril és kiszámítható, mint egy patikamérleg. Pedig Bjarki Gunnarsson már egyáltalán nem tartozott a meggondolatlan ifjak közé. Abba a korba lépett, amikor az izlandi rokonság folyamatosan azzal nyúzta, mikor vezeti végre oltárhoz a választottját, és mikor kezdenek el apró Gunnarssonok szaladgálni a házban. Ami azt illeti, Bjarki pontosan erre vágyott, csak éppen nem egy olyan nő mellett, akinek az érzelmei egy unalmas rendőrségi jegyzőkönyv szintjén működtek.

Ezért menekült most a Leirvogsvatn-tó partjára, hogy a pisztrángok társaságában rendezze gondolatait. Az ember negyven felett ilyen esetben már nem egy kocsmában bunyózik, hanem gumicsizmát húz, és a halakkal próbál kapcsolódni.

Az áprilisi szél az arcába vágta a hideg permetet, a damil összegabalyodott, a halak meg valószínűleg a tó mélyén röhögtek rajta. A harmadik sikertelen dobás után világossá vált számára, hogy a pokol valóban létezik, és izlandi sporthorgászatnak hívják.

Egy rozzant terepjáró érkezése szakította félbe csendes merengését. Egy öregember kecmergett ki a murvás úton köhögve leparkoló roncsból. Hosszú szakállát és narancssárga sapkája alól kikandikáló ősz haját azonnal cibálni kezdte a metsző szél.

– Maga tényleg itt akar horgászni? – lépett a nyomozóhoz, és felé nyújtotta csontos kezét.

– Dehogy – sóhajtott Bjarki, viszonozva a kézfogást. – Kábítószert árulok a halaknak.

A vénember hiányos fogsora mosolyra húzódott, és a vizet kezdte kémlelni.

– Korán jött – motyogta.

– Maga nem?

– Nem. A feleségem meghalt, a birkáim meg utálnak, szóval nincs jobb dolgom. De a nagy halak középen vannak. A sekély víz a turistáknak meg a hülyéknek való.

– Akkor pont jó helyen állok – vigyorodott el Bjarki.

Az öreg végigmérte a férfit.

– Látszik, hogy maga rendőr. Ők néznek így a vízre.

– Hogyan?

– Hullákat remélve.

Mielőtt Bjarki visszakérdezhetett volna, hirtelen meghajlott a horgászbotja. Az adrenalin egyetlen pillanat alatt mosta ki a fejéből a szakítását, a magányát meg az összes többi negyvenéves kori egzisztenciális nyavalyát.

– Ne húzza olyan gyorsan! – kiáltott rá a vénség.

– Miért? Csak egy hal!

Az öreg tekintete a tó sötét vizére tapadt.

– Nem biztos, hogy jó lesz magának, ha az a hal… vagy bármi… kijön a fényre.

Bjarki fittyet hányva a figyelmeztetésre, egy utolsó rántással próbálta partra kényszeríteni a jószágot, ám megcsúszott a nyálkás köveken, és egyensúlyát vesztve vágódott el a sekély vízben. A horgászbot magasba lendült, a damil végén himbálózó nehéz tárgy a levegőbe repült, majd hangos cuppanással landolt a sárban.

Káromkodva tápászkodott fel, lerázta kezéről az iszapot, aztán lenézett a zsákmányára. Egy rozsdás lópatkó hevert előtte.

– Micsoda kincs – morogta, mikor felemelte a fémdarabot.

A vénember arca ekkorra már sápadtabb volt, mint a februári holdfény az izlandi temetők fölött.

– Nem jó jel – forgatta a fejét.

– Miért? Azt mondják, a patkó szerencsét hoz.

– A patkó akkor hoz szerencsét, fiam, ha egy ló lábára szegelték fel.

A nyomozó felhorkant, és már lendítette a karját, hogy megszabaduljon a rozsdás vacaktól, amikor csontos ujjak fonódtak a csuklójára.

– Nem dobhatod vissza, nyomozó! – mondta az öreg rekedt hangon. – Nem véletlenül akadt a horgodra.

– Nem vagyok hívő, apó – rántotta el a kezét Bjarki.

– Nem is kell hinned. Hamarosan találkozol a végzeteddel, de vigyázz… a kovács, aki ezt verte, nem egyedül jár!

A tó fölött feltámadt a szél, és süvítve rohant végig a parton. Bjarki önkéntelenül behunyta a szemét a vízpermet miatt, és mire újra kinyitotta, az öreg már a terepjárója felé ballagott. Bjarki tekintete megállapodott a tenyerében fekvő vasdarabon.

– Persze, egy kovács! Pont egy őrült halászprófétára volt szükségem – morogta magában, majd hanyag mozdulattal visszahajította a patkót a szürke hullámok közé.

Előző rész: Landolás a múltban   |   Következő rész: nincs

Similar Posts

  • A jóslat

    Van egy visszatérő álmom. Egy mocsaras tó vizében lebegek, korhadt fadarabok között. Kezem élettelen, málladozó mocskot markol. Hideg szél borzolja a felszínt, bűzös ködpárába burkolva arcomat. Próbálom nyitva tartani a szemem, ahogy körülölel a sötét. Úsznék, de visszahúz az iszap. A part távoli, ködbe vesző álom. Tudom, nem jutok ki élve. Letettem a tollat, és…

  • Landolás a múltban

    Az Izland felé tartó repülőjárat fedélzete csendbe burkolózott, az emberek többsége az ülésbe süppedve bóbiskolt. Kivéve engem. Én ugyanis ébren voltam, és minden idegszálammal azon dolgoztam, hogy száműzzem a fejemből azt a makacsul visszatérő gondolatot, amelyben egy jelentéktelen statisztikai adatként szerepelek a légitársaság baleseti jelentésében. Fapados járaton utaztam, de a sors kivételesen kegyes volt hozzám….

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük