Az Izland felé tartó repülőjárat fedélzete csendbe burkolózott, az emberek többsége az ülésbe süppedve bóbiskolt. Kivéve engem. Én ugyanis ébren voltam, és minden idegszálammal azon dolgoztam, hogy száműzzem a fejemből azt a makacsul visszatérő gondolatot, amelyben egy jelentéktelen statisztikai adatként szerepelek a légitársaság baleseti jelentésében.
Fapados járaton utaztam, de a sors kivételesen kegyes volt hozzám. Üresen maradt a mellettem lévő két hely, ami valóságos főnyeremény egy olyan ember számára, aki képes azon stresszelni, hogy mikor másznak idegenek a személyes terébe.
Próbáltam a munkámra koncentrálni, de gyomromon ugyanaz az émelyítő rosszullét lett úrrá, mint mikor nagyanyám először nyomott rothadó cápát az orrom alá. Sokan azt gondolják, a menzás sárgaborsó-főzelék a lazán rádobott, mumifikálódott virslivel a gasztronómia legalja.
Tévednek. A hákarl nevű izlandi szörnyűség sokkal undorítóbb. Olyasmi, amit a természet egyszer már megpróbált eltüntetni, de nagyanyám közbelépett.
Margrét nagyi hónapokon keresztül érlelgette a kibelezett cápáit a Nyugati-fjordok kavicsos homokjában, aztán felakasztotta a zsákmányt, hogy az égiek is hozzátegyék a magukét. A mérgező cápahús közel fél év alatt rohadt fogyaszthatóvá, ám orrfacsaró vizeletszagát sosem vesztette el. A család minden tagja tisztában volt azzal, hogy a hákarl ízének legyőzésére egyedül a fekete halálként emlegetett köményes burgonyapálinka, a brennivín alkalmas. A két komponens keveredése felért egy szájba rúgással.
Hasonló érzések kavarogtak bennem, ahogy a gép ereszkedni kezdett Izland felé. Tizenhat éves koromig, anyám haláláig éltem a vulkánok árnyékában lapuló lávamezőkön.
Tudtam, hogy vár rám valami a ködön túl. Valami, amit rég eltemettem magamban. Tizennyolc év után tértem vissza Reykjavíkba, immár az Izlandi Egyetem ösztöndíjas kutatójaként, hogy a következő évet a skandináv hiedelemvilág tanulmányozásának szenteljem. Legalábbis ez volt a terv.
Előhúztam a jegyzetfüzetemet. Megkopott irat rejtőzött a lapok között, amit néhány hete kaptam Dániából. Ujjaim végigsiklottak a megsárgult papíron. Érthetetlen szöveg bámult rám a lapról, a sorokat azonban ismerősnek tűnő pecsét zárta. Egyetlen szót nyomtak a vörös viaszba: völvur. Apró rúnák és egymásba fonódó, kusza vonalak gyűrűje ölelte körbe. Margrét nagyi is hasonlót vésett a kamraajtóra, hogy távol tartsa a tengeri szellemeket a cápáitól.
A feladó ismerte a múltamat vagy a nagyanyámat. De vajon ki ő és miért most küldte?
Hirtelen apró tűszúrások futottak végig a tarkómon, és lüktetni kezdett a vér a fülemben, elnyomva a hajtóművek zúgását. Éreztem, hogy figyel valaki.
Erőt vettem magamon, és óvatosan körbekémleltem. Az utastér csendes és nyugodt volt. Biztosan az idegeim szórakoznak.
Egyik oldalamon a táskám pihent, másikon a kabátom őrködött, én meg közöttük ültem, a gondosan kialakított magányom kellős közepén. Direkt az út miatt növesztettem meg a körmeimet, hogy először életemben végre nőiesnek tűnjek, de azon kaptam magam, hogy idegesen rágom őket.
Mély levegőt vettem. Nyugi, Rakel – ismételgettem magamban. Aztán copfba fogtam a hajam, és újra a jegyzeteimbe merültem, hogy végre a disszertációm vázlatára koncentráljak.
– Szóval visszatérünk a jégverembe! – visított egy éles hang a fülembe közvetlen közelről.
A következő pillanatban tenyér csattant a tarkómon. Belém nyilallt a fájdalom, és csak pillanatokkal később fogtam fel a szavak értelmét. Felnyögtem, és levegő után kapkodva igazítottam meg az orrom hegyére csúszott szemüvegemet. Hátrafordultam.
– Megőrültél?
Lili Thornson vigyorgott rám a mögöttem lévő sorból. Alig négy órája, a felszállás körüli káoszban keveredett mellém, és norvég akcentussal, ellentmondást nem tűrő stílusban közölte, hogy kutatótársak leszünk az egyetemen. Addig a pillanatig a létezéséről sem tudtam. Magas volt, beesett arcú – csont és bőr, ahogy mondani szokás.
A dühömet döbbenet váltotta fel, amikor alaposabban végigmértem. Az öltözéke… finoman szólva is különösen festett. Nem a kényelmes farmer-pulcsi kombóban utazott, mint én vagy bármelyik normális ember. Lili buggyos ujjú, zöld felsőjét és szürke gyapjúszoknyáját látva Tolkien is sírva vonaglott volna gyönyörűségében.
– Honnan a szerelés? – kérdeztem, és a szám elé kaptam a kezem, hogy elrejtsem a mosolyomat. – Fogva tartottak a hobbitok?
– Olyasmi – morogta, és elfordította a fejét.
Nem firtattam. A végén még kiderül, hogy tünde. Visszafordultam, és újra elmerültem a kulturális antropológia jegyzeteim útvesztőjében.
– Hol a francban van a kávém? – rángatta meg hirtelen a háttámlát mögöttem. – Kétszer szóltam a légiutas-kísérő luvnyának!
Mielőtt felfoghattam volna, mi történik, Lili egyszerűen átmászott az üléssoron, félrelökte a kabátomat, és lehuppant mellém a folyosó felőli üres helyre. Kikerekedett a szemem a döbbenettől, hirtelen jött, kéretlen közelségétől pedig önkéntelenül is megfeszültek az izmaim.
– Halkabban, könyörgöm! – csitítottam, mert a szomszédos sorból többen felénk fordultak. – Majd iszol a terminálban – igazgattam idegesen a biztonsági övemet, majd a pulóverem ujját, bármit, csak ne kelljen ránéznem.
– Dögöljek szomjan a levegőben? – forgatta a szemét. – Legalább egy üveg vodkával dobjon meg a csaj!
Lili Thornson nem az az útitárs volt, aki csendben teázgat melletted. Többnyire kerülöm az ilyen rámenős, harsány embereket, akik kertelés nélkül kimondják, mi jár a fejükben.
Én nem ilyen vagyok. Éppen ezért irritált a viselkedése.
Rövid időn belül teljesen kitúrt a helyemről, és elterpeszkedett mellettem. Hol a válla ért hozzám, hol a csontos térde, így hamarosan az ablakhoz préselődve figyeltem.
– Mit bámulsz? – lökte meg a könyökömet. – Te se vagy normális, ha elfogadtad azt az ösztöndíjat! De ha már együtt rohadunk a világ végén, legalább érezzük jól magunkat!
– A kutatómunka nem szórakozás – kaptam el a tekintetem, és a fülemhez szorítottam a fejhallgatót, hátha veszi a lapot, és végre elhallgat.
Nem vette. Miközben a legtöbb utas békésen hortyogott, Lili egy régi izlandi sagáról mesélt, és úgy bámulta közben az ablakot, hogy azt hittem, nyomban kimászik rajta. Én is kinéztem, de csak felhőket láttam.
– Kiugrom egy percre! – tapogatta meg a zsebében lapuló cigarettásdobozt.
– Mi? Hogy mit… Lili, eszednél vagy? – A torkomban dobogott a szívem, és ösztönösen kaptam a karja után. Ha ez az őrült nő rágyújt a mosdóban, azzal jelentősen megnöveli a statisztikát, amivel egész úton hergeltem magam.
– Nyugi, csak a budira megyek… – kacsintott rám.
– Épp ez az. Ülj vissza! Landolás előtt bekapcsolják a biztonsági öv jelzést. Most is világít. Amúgy is lezárták már a vécét.
– Mi van, te lettél az anyám?
– Nem. De nem akarom, hogy a halottkém vakarjon le a roncsról, ha kigyullad miattad a gép!
– Oké, doktornő, egyem a finom kis antropológuslelkedet! De a skandináv hitvilág szakértője vagy. Tudnod kéne, hogy a tűz maga a megtisztulás. – Hátradőlt, mire én az ablak felé fordultam, de utánam hajolt. – Szívatlak. Bár az ábrázatodat elnézve nem sok humorérzék szorult beléd.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Negyedóra múlva úgyis földet érünk, és végre megszabadulok ettől a nőtől. Összecsaptam a jegyzetfüzetemet.
Megsárgult fénykép csúszott ki a lapok közül, amiről anyám nézett rám.
És mellette egy férfi, akit soha életemben nem láttam.
***
Megvártam a csomagomat, aztán nyomomban Lilivel megcéloztam az Út feliratot. Nem kellett hozzá különösebb nyelvérzék, hogy kitaláljam, merre van a kijárat, mivel az izlandiak ezt pontosan így írják, vagy ha nagyon ragozni akarják, esetleg Útgangurnak.
Kiléptem a terminálból, és rögtön arcon vágott az izlandi szél. Hó is járt hozzá. Apró jégszilánkok záporoztak az ólomszürke égből, miközben a szél fagyos ujjaival tépte a kabátomat. Rögtön összerándult a tüdőm a hirtelen belélegzett, jeges levegőtől, és óhatatlanul könnybe lábadt a szemem. Április volt, de ez itt teljesen megszokott.
Megálltam a parkoló előtti korlátnál, és végighúztam rajta az ujjam, hogy szétmorzsoljak egy adag fagyos darát. A bőröm égett a jég érintésétől. Lassan olvadt a tenyeremben, tiszta illata a levegő kénes szagával keveredett. Újra Izland földjén álltam. Éreztem, hogy szétárad a mellkasomban az édes-bús szorongás… de egyetlen percig tartott a nosztalgia.
Lili Thornson váratlanul mellém lépett, és egy jól irányzott bokarúgással rántott vissza a valóságba. Villámcsapásként cikázott végig a lábszáramon az éles fájdalom.
– Hagyj már békén! – csattantam fel, és arrébb ugrottam. – Mi bajod van velem?
– Semmi. Miért? – kérdezte ártatlan képpel.
– Mert a repülőút óta folyamatosan szekálsz.
Elmosolyodott, és minden átmenet nélkül témát váltott.
– Fázol, mi? Csak az antropológusok meg elmebetegek költöznek ide önszántukból. Mint te.
Nem reagáltam, felesleges lett volna. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor eszembe jutott, hogy a Logafold városrészben kibérelt kis lakásom messze esik az egyetemi szállásoktól. Intettem egy taxinak, és szó nélkül beszálltam.
A sofőr, egy zömök, szürke szemű öregember gázt adott, és a reptér hamarosan halvány ponttá zsugorodott mögöttünk. Fekete és mohazöld lávamezők váltakoztak a végtelenben, északi istenek álmából szőtt varázsszőnyegek. Lenyűgözött a látvány, mégis borzongás futkosott a hátamon.
– Tudja, kisasszony, itt minden bokorban bujkál valami – szólalt meg a sofőr, miközben a visszapillantóból figyelte a reakciómat. – Troll, elf, huldufólk. Jobb, ha ajándékot visz nekik, különben nem lesz nyugta. Ugye hozott ajándékot?
Felsóhajtottam. Itt nőttem fel, így pontosan tudtam, hogy a statisztikák szerint a lakosság több mint fele ma is hisz a huldufólk, vagyis a rejtett nép létezésében. Azzal is tisztában voltam, hogy a megnevezés egy hatalmas gyűjtőkosár. A tündérek, a lávamezőkön bujkáló elfek, a föld gyomrában élő törpék és a házak körül sündörgő csínytevő manók mind ennek a klánnak a tagjai. De túl fáradt voltam egy tudományos diskurzushoz.
– Ott ni! – bökött az út mögött elterülő dombokra. – Ott él a huldufólk. De csak az látja őket, aki méltó rá.
– Mint mondjuk maga?
– Nem vagyok bolond, hogy eláruljam! Egyszer Björn Pétursson gúnyt űzött belőlük, másnapra eltűnt a fél lába.
Felnevettem, de azonnal az arcomra fagyott a derű, amikor megláttam az öreg komor tekintetét.
– Rendben. Megígérem, hogy komolyan veszem őket.
– Tudja – folytatta felbátorodva –, a rejtett nép annyira titkos, hogy az is kérdés, létezik-e egyáltalán. Persze nem nekem. És mások is látták őket.
– Nemcsak látták – idéztem fel magamban a szakirodalom legbizarrabb esettanulmányait –, kapcsolatba is léptek velük. Sőt, szexuális kapcsolatba.
Felnevetett. Röviden és kissé illetlenül, de gyorsan visszakomolyodott, és a következő pillanatban ismét tárgyilagosan ecsetelte tovább a témát.
– A tündérek szépek. Határozottan szépek. Régimódi ruhát viselnek, és mélységes ellenszenvet táplálnak a műanyag flakonok iránt. Meg a turisták iránt, akik teledobálják vele a házaikat.
– Mint minden értelmes lény – tettem hozzá.
– Azt is utálják, ha házat építenek a kedvenc sziklájukra. Bosszút állnak. Leállnak a gépek, eltűnnek a szerszámok, az építésvezető meg rejtélyes módon lezuhan a tetőről.
Mielőtt tovább ragozta volna, megérkeztünk az épülethez. A taxi motorja mordult egyet, mielőtt végleg leállt. Az öreg készségesen kirángatta a csomagjaimat, én meg gyorsan kifizettem a fuvart, és elköszöntem.
A társasház lépcsőjét vastag, zöld filcszőnyeg borította. Elegánsnak számított egykor, de mára úgy festett, mint egy elázott mohatelep. A szaga is ezt erősítette. Lépteim tompán visszhangzottak a lépcsőfeljáró szűk terében. Az egyik ajtón át sült hal szaga szivárgott ki a folyosóra, a következő szinten tévéműsor zaja hallatszott. Egészen a harmadik emeletig rángattam a bőröndömet, és minden egyes foknál megesküdtem rá, hogy legközelebb földszinti lakást keresek.
A bérlemény messze volt a luxustól, de a fjord mélykéken csillogó vizének látványa még így, a sötétben is kárpótolt mindenért. Leültem az ágy szélére, és elkezdtem kipakolni a kézipoggyászomat, amikor egy összehajtogatott papírfecni hullott a padlóra.
„Holnap 13.00 óra, Izlandi Egyetem. Ne a műszaki kampuszra menj, te zseni! Lili.”
Fogalmam sincs, mikor csúsztatta a holmim közé. Biztos voltam benne, hogy az elkövetkező hónapok nemcsak az izlandi folklórról szólnak majd, hanem Lili Thornson őrületéről is.
Az éj sötétje Reykjavíkra borult. Gyújtottam néhány mécsest. A táskámért nyúltam, és előhalásztam belőle a műanyag dobozkát, amiben mindig lapult néhány gerezd fokhagyma. Kettőt rögtön a párnám alá csúsztattam. Margrét nagyi megtanította, hogy a fokhagyma távol tartja a hívatlan látogatókat és a mocsári ártányokat, a vámpírokról nem is beszélve. Bár tisztában voltam vele, hogy Izlandon hamarabb botlik az ember trollba, mint egy tisztességes vérszívóba, mégis úgy gondoltam, hogy biztos, ami biztos.
Újra eszembe jutott az álom és a jósnő szavai. Bármi vár itt rám – mocsár, Lili Thornson vagy a huldufólk –, jobb, ha felkészülök.
Mert ahol rejtély van, ott rendszerint eltemetett titkok lapulnak. És ahol ennyi titok rejlik, ott előbb-utóbb a sötétség is utat tör magának. A sötétségből pedig – ne legyen igazam – gyakran néhány hulla is előkerül.
Előző rész: A jóslat | Következő rész: Bjarki Gunnarsson