Van egy visszatérő álmom.
Egy mocsaras tó vizében lebegek, korhadt fadarabok között. Kezem élettelen, málladozó mocskot markol. Hideg szél borzolja a felszínt, bűzös ködpárába burkolva arcomat. Próbálom nyitva tartani a szemem, ahogy körülölel a sötét. Úsznék, de visszahúz az iszap. A part távoli, ködbe vesző álom. Tudom, nem jutok ki élve.
Letettem a tollat, és megdörzsöltem a szememet. A harmadévesek környezetrégészet dolgozatai hevertek előttem az asztalon, de képtelen voltam koncentrálni. A mocsarakról szóló részeknél összefolytak előttem a betűk, és a számban éreztem az ingovány rothadó ízét.
Harmincnégy éves koromra végképp elegem lett a lápból és a lidérces álmokból, amelyekből rendszerint fuldokolva ébredtem.
A pszichológus nem segített. A harmadik méregdrága konzultáció után be kellett látnom, hogy találkozásaink minden tartalékomat felemésztik. Tanársegédi fizetésem mellett az a csekély luxus is bűntudattal töltött el, ha háromrétegű vécépapírt vásároltam.
A tudomány cserben hagyott.
Így történt, hogy a kulturális antropológia doktoraként, a tudomány és a józan ész nevében cselekedve, racionális döntést hoztam. Meglátogatom Budapest legjobb jósnőjét.
Újra ellenőriztem a készpénzt a tárcámban. Felhúztam a kabátom cipzárját, és belenéztem az előszobai tükörbe. Arcomról kialvatlanság köszönt vissza. A szemem alatti táskákban az ingovány emléke kísértett, számban meg a bűzös lé, az elmúlás halállal átitatott csókja, amit minden éjjel magammal hoztam a valóságba.
Kiléptem az albérletből, és a belváros egyik omladozó bérházához siettem.
Egy hetven év körüli asszony nyitott ajtót. A lakásban levendulás füstölő és olcsó cigaretta szaga kavargott, amitől fordult egyet a gyomrom. Az öregasszony egy koszlott fotelbe telepedett, majd a szemközti, ugyancsak ócska ülőalkalmatosságra bökött, hogy ott foglaljak helyet. Így tettem, és elmondtam neki, miért jöttem.
– Az előző életedről szóló álom ez, kedves Rakel! Tisztán látom – szólalt meg karcos hangon, és a kristálygömbjét kaparászta fekete körmeivel. – Így végezted 1423-ban. Veszett egy év volt. Különösen neked.
Izgalmasabb időpontot is találhatott volna. Mondjuk a salemi boszorkányperek korát, amikor vörösen izzottak a máglyák, a szomszédok meg kórusban rikácsolva döntöttek a következő áldozatról. De nem. Nekem egy jelentéktelen évszám jutott, meg fulladás általi halál a büdös mocsárban.
– Akárhányszor újjászületsz… – folytatta a jósnő –, a láp lesz a végzeted.
Sercegtek a gyertyák, orromba mászott az olvadó viasz illata. Ha úgy vesszük, félóra alatt több információt kaptam a lelkem nyomasztó mélységeiről, mint amennyit hetek alatt a pszichológus kanapéján fekve kisajtoltam magamból.
Nem mondom, hogy boldoggá tett, mert az ilyen látogatások sosem múlnak el nyomtalanul. Elültetnek valamit az elmében. És ez a trükk. Fenntartani a kételyt, ami apró szálkaként a bőröd alá fúrja magát, és pont annyi kellemetlenséget okoz, hogy ne tudd feledni a jelenlétét.
Kereken tízezer forintot fizettem ezért a szálkáért. Hagytam, hogy mélyen beleüljön a húsomba. Azt hittem, ha idővel betokosodik, a jóslat is megszűnik létezni.
Mekkorát tévedtem! Csupán időt nyertem. Nem sokat. Pontosan négy hónapot.
Előző rész: nincs | Következő rész: Landolás a múltban