Ez az izlandi krimi projekt első állomása: innen indul az út a MI HÁRMAN világához, ahol utazás, folklór és thrillerhangulat fonódik össze.
Nem minden utazás ér véget a hazatéréssel. Az ember sokszor csak évekkel később döbben rá, hogy voltak az életében bizonyos sorsfordító állomások. Az én történetemben ez a nap 2016. augusztus 17-e volt. Aznap léptem először Izland földjére. Persze akkor még fogalmam sem volt róla, hogy tíz évvel később egy skandináv misztikus krimi sorai táplálkoznak majd ezekből az utazásokból.
Az ember ugyanis ritkán ismeri fel időben a saját végzetét.
Izland pedig bizonyos értelemben az enyém lett.
Nem túlzás azt mondani, hogy a világ egyik legszebb országában jártam. Annyira tiszta a levegő, hogy a tekintet akadálytalanul rohan neki a horizontnak. Végtelen fekete lávamezők. Méltóságteljes hegyek, amelyek mellett az ember hirtelen egészen aprónak érzi magát. Vízesések, gejzírek, bugyogó források, gleccserek, bálnák, fókák, lundák… mindenről mesélek majd.
Meg arról is, hogyan lesznek egy ártatlan utazásból rúnakövek, hullák és alteregók.
A következő közel négy hónapban szeretném bemutatni, miért szerettem bele ebbe a szigetországba, és hogyan született meg a MI HÁRMAN című regényem, ami hol máshol játszódhatna, mint ezen a zord helyen.
Ami amúgy nem is mindig zord.
Pedig az egész majdnem el sem kezdődött.
Tíz évvel ezelőtt rátaláltam egy pályázatra, amely a magyar és skandináv kulturális kapcsolatok erősítését támogatta. Besenyszögről származom, egy olyan alföldi kisvárosból, ahol évszázadok óta viszonylag zárt, paraszti közösség él, és akiknek leszármazottai ma is komolyan veszik a hagyományőrzést.
Erre épült a Kul-TÚRA határok nélkül projekt ötlete: helyi néptáncos gyerekekkel, női kórussal és új skandináv baráti kapcsolatokkal.
Csakhogy akadt egy aprócska probléma.
Egyáltalán nem voltak skandináv kapcsolataink.
Se Izlandon, se Norvégiában, se Liechtensteinben… egyetlen árva ismerőst sem tudtunk felmutatni.
Emlékszem, esténként hosszú órákon át ültem a számítógép előtt, és leveleket írtam idegen embereknek. Civil szervezeteknek, kulturális egyesületeknek, bárkinek, akinek köze lehetett a kultúrához. Körülbelül negyven e-mailt küldtem szét, de semmi.
Senki nem méltatott válaszra.
Aztán egyik este csipogott a telefonom. Valaki visszaírt.
Tudom, szemétség itt félbeszakítani a posztot, meg ilyenkor azt kellene írni, hogy „tarts velem”, és „kövesd az oldalamat”, de én mindig gyanakodva figyeltem az ilyen mondatokat. Aki kíváncsi rá, úgyis tovább olvas, aki pedig nem, az valószínűleg már eddig sem jutott el.
Szóval, ha tudni akarod, ki volt az a bevállalós izlandi, aki végül visszaírt egy ismeretlen alföldi (akkor még nem) írónak – és ezzel akaratlanul is elindított egy olyan sötét történetet, amitől még a lundák is félrenyelik a halat –, akkor olvasd el a következő részt vagy kövesd a Facebook-oldalamat, ahol minden este 19:00 közlöm a legfrissebb tartalmat.
Előző rész: nincs | Következő rész: A levél, ami mindent megváltoztatott
One Comment